Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés)
A Száz év magány
Marquez a legjelentősebb és legismertebb regényét, a Száz év magányt 1965-ben kezdte el írni, és 18 hónapon át dolgozott rajta, miközben családjával kölcsönpénzen élt. A mű először 1967-ben jelent meg Argentínában.
A történet egy képzelt helyszínen, egy kolumbiai falucskában játszódik, amely el van zárva a külvilágtól. Pontosan nem derül ki, melyik évben vagyunk, de a regény világából biztosra vehető, hogy az elbeszélő a 20. századból nézve láttatja az eseményeket, és innen tágul a látószög a múltba, legmesszebb a 16. századba.
A családot alapító José Arcadio Buendía társaival és feleségével elhagyja régi lakóhelyét, és hosszas vándorlás után az őserdő mélyén telepszik meg, létrehozva egy új települést, Macondót.
Amíg a falucska a világtól elzártan, természeti állapotban, saját íratlan törvényei szerint él, addig virágzik. Csupán Melchiades és cigánycsapata látogatja meg időről időre, s mindenféle érdekes holmit hoz: laboratóriumot, látcsövet, repülőszőnyeget.
A városka békéje és harmóniája akkor bomlik meg először, amikor a hatóság emberei beteszik a lábukat. Ekkor a Buendía család második nemzedékéhez tartozó Aureliano Buendía megszervezi Macondo férfijaiból a liberálisok oldalán harcba induló csapatot.
A polgárháború után a béke időszaka köszönt a városkára, ám megjelenik egy észak-amerikai banántársaság, amely elhozza a civilizációt annak minden modern vívmányával és gazdasági-társadalmi viszonyával együtt.
Ez gyors fellendülést, fejlődést eredményez, a hagyományos ősi világ életformái bomlani kezdenek. A banántársaság azonban kiszipolyozza a lakosokat, és miután a munkások sztrájkját vérbe fojtja, távozik Macondóból. Ekkor a városra 5 évig tartó esős időszak köszönt, és minden hanyatlásnak indul.
A történet a város és a Buendía család teljes pusztulásával zárul.
Könyvével Marquez Latin-Amerikára irányította a világ figyelmét és új lendületet adott a kontinens irodalmának. A földrész jelentős része egykori spanyol gyarmat, így a spanyol irodalom befolyása alatt állt. Az 1960-as, 1970-es évektől azonban az itt élő népek kialakították a spanyol irodalomtól független, önálló arculatukat. Prózájukra nagy hatással volt az ősi mítoszkincs, a rítusok és a legendák.
Marquez szerint irodalmuk azért keltett figyelmet, mert van bátorságuk történeteket mesélni – saját történeteiket –, és ezzel visszaszerezték a képzelet jogát.
A fantázia szabad szárnyalása Marquez szerint örökölt hagyomány. A spanyol hódítók, akik a lovagregények fantasztikus eseményeihez voltak szokva, az Újvilágot a bőség földjének, Eldorádónak tartották. Amerika mindig is egy kicsit a képzelet birodalma maradt: csodás tájai és az őslakos népek, indiánok, négerek, meszticek fantasztikummal átitatott kultúrája miatt is.
Az ideális regény Marquez szerint teljesen szabad alkotás, amely nem realista módon tartalmaz társadalomkritikát, hanem behatol a valóságba, jobban mondva kifordítja a valóságot és megmutatja a túlsó oldalát.
Pontosan ilyen mű a Száz év magány.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Hozzászólások
Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>