Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés)
A regény műfaja, stílusa, írói eszközök
A Száz év magányt családregénynek szokás tekinteni, hiszen a történet a Buendía család öt nemzedékét követi nyomon, de nem hagyományos családregényről van szó. Nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, nincsenek benne realista elemek, nem egy valóságos történetet beszél el.
Szokták tekinteni eszmeregénynek is, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek. Mindegyik megszállottan küzd valamilyen célért, s egész életét annak rendeli alá.
Az ezredes és második José Arcadio az igazság megszállottjai, az egyik a polgárháborúban, a másik a gringókkal szemben. Harcuk eredménytelen és reménytelen, mégis tovább küzdenek. A családalapító, első Buendía és az utolsó családtag, Aureliano Babilonia a tudás keresésének szenteli az életét: amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is.
Ursula szenvedélye a józanság és a meleg, vendégszerető otthon: ő ott marad, ahol gyermekük megszületett, nem enged férje nyugtalanságának. Akkor is rendet tesz, amikor a férfiak romlásba döntenék Macondót. Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai, mindent feláldoznak a szerelemért, még akkor is, ha az nem teljesülhet be, és ha el is veszítik a szeretett férfit.
A Buendíák élete nem más, mint kudarcok és nyomorúságok körforgása. Pedig vannak sikereik: az ezredest hősként tisztelik, José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és vezető, Remediost szépségkirálynővé választják. Mégis állandó a nyomorúság.
Mindannyian küzdenek valamiért, de hiába, mert mind bukásra vannak ítélve: a szenvedély a végzetüket okozza. Mind elhagyatottan, magányosan küzdenek és magányosan halnak is meg.
Az író stílusa ugyanolyan sokrétű, mint amilyen szövevényes a mindennapi eseményekből, mesetöredékekből és mítoszokból összefont cselekmény. Előfordul, hogy egy váratlan ige teljességgel meglepő irányt szab egy-egy olyan mondatnak, amely a konkrét, tárgyi valóságból indult el.
Marquez harmadik személyű elbeszélője a háttérben marad, nem tekinthető sem „mindentudó”, sem a lélek titkait boncolgató elbeszélőnek. Nem elemzi az eseményeket, nem bírál, hanem csak az fontos a számára, hogy elmesélje a történetet, minden mögöttes céltól mentesen (pusztán a mesélés kedvéért). Nem a társadalmi vagy lélektani összefüggéseket írja meg, hanem a mesélés örömét fedezi fel (most, a 21. században is ebbe az irányba kezdenek elmozdulni a kortárs prózaírók).
Csupán az események regisztrálására vállalkozik, és ezt úgy teszi, hogy néha az életet jól ismerő, érett férfinak érezzük, máskor ámuldozó, tapasztalatlan gyereknek: hol bonyolult összefüggéseket ismer fel, hol a sarkokban leselkedő kísértetekben hisz. Az elbeszélő életkora tehát folyamatosan változik, de anélkül, hogy a szöveg erről jelzést adna az olvasónak.
A regény a hétköznapi életről szól, a hétköznapok apró eseményeit mondja el. Nem kalandokat és hősöket ismerünk meg benne. Azt látjuk, hogyan nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, hogyan várják a vendégeket stb.
Ezek nagyon egyszerű események, de mögöttük mégis az élet legfontosabb dolgai rejtőznek: szerelem, halál, férfi és nő örök harca és kapcsolata. Minden patetikus hang nélkül.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Hozzászólások
Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>