Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés)
A cím értelmezése
A Buendíák száz évet felölelő történetét Marquez száz év magánynak nevezi a címben: miért? Úgy tűnik, egyetlen igazi veszélyt lát, amire figyelmeztetni akar, ez pedig a magányosság.
Észre kell vennünk, hogy a történet tele van magányos, magukba zárkózott életekkel. A szereplők olyan magányosan élik az életüket, mintha a világ nem is létezne. A regény tehát a társtalanság, az egymástól való elidegenedés folyamatát mutatja be és következményeit tárja fel.
Fernanda pl. kizárja a világot a házából, második Aureliano – bármi történik is körülötte –, a szeretőjénél dáridózik. A mű tanúsága szerint minden eszközt jónak kell tekintenünk, amely együtt tartja az embereket, mert igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek.
A Buendía család hatalmas, mégsem boldog: a társas magány nemcsak a családi viszonyokat, hanem a párkapcsolatokat, szerelmeket is beárnyékolja. Meg kell jegyezni, nem speciálisan latin-amerikai problémáról van szó, hiszen ez az elmagányosodás, elidegenedés az egész 20. századi világra jellemző.
Az egymáshoz való közeledés útján Marquez szereplői közül a nők igazodnak el könnyebben. Ők terelik újra meg újra rá erre az útra a hóbortjaikba, hatalomvágyukba belegabalyodott férfiakat. Ezzel a szerző a nők értékőrző, társadalommegtartó szerepét ismerte el.
A regény tartóoszlopa két asszony, Ursula és Pilar Ternera, akik a hitves és az ágyas szinte már mitikus megszemélyesítői. Ők tartják kezükben a férfiak sorsát. A feleség neveli, eteti, ápolja őket, a szerető az ágy vigaszát nyújtja nekik, amikor magányosak.
Hozzájuk képest a férfiak minden energiájuk és akaraterejük ellenére is csak játszadozó, törékeny gyerekeknek tűnnek, akik nem bírják elviselni a csalódást, álmaik szétfoszlását.
Vállalkozásaik mindig csődbe jutnak, de sokszor esztelen, megszállott erőfeszítéseikben mégiscsak van valamiféle hősiesség, mivel teljes mértékben odateszik magukat, mindent beleadnak. Akár életüket is feláldozzák egy eszméért, egy ábrándért, amit egy igazibb, szebb jövő vágya hívott bennük életre.
Jellemző egyébként Marquezre, hogy még a legkevésbé pozitív, sőt kifejezetten negatív szereplőitől sem tudja megtagadni a rokonszenvet és az együttérzést. Hiszen minden negatív vonásukkal együtt ezek a figurák is emberek. Marquez számára az élet abszolút érték, bármilyen nehéz vagy tragikus is legyen – életszeretete azonban mentes az illúzióktól.
Ez a szemlélet, ez a humanizmus egyáltalán nem szokványos a 20. század irodalmában, különösen nem Kolumbiában, ahol tíz éven át dúlt a polgárháború. A háború miatt a kolumbiai irodalom tele volt a gyűlölet és a kegyetlenség nyomasztó képeivel, ezért az „erőszak irodalmának” is nevezték.
Marquez műveiben alig vannak ilyen vonások. A megrendülés nála is jelen van, de ő nem a borzalmakat idézi fel, hanem a következményként végbement egyéni és társadalmi torzulásokat mutatja be.
Marquez szeretné egymáshoz közelebb hozni az embereket, van valamiféle békéltető, görcsoldó humora, de attól még nem megalkuvó a fennálló társadalmi rend problémáival szemben.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
Hozzászólások
Gabriel García Marquez: Száz év magány (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>