Beteljesületlen élet, megvalósulatlan vágyak költője volt Berzsenyi Dániel, akinek életét elsősorban a várakozás töltötte ki: várt a kortársak, a társadalom megértésére, elismerésére, várt egy lelki társra. Sok gondolata maradt kimondatlan, sok vágya maradt kiéletlen. Nem élhetett a költői hivatásnak, de még a „niklai remeteként” is tudott olyat alkotni, ami…
Tovább!
Berzsenyi első költői korszakát, mint tudjuk, ódák jellemezték: a nemesi világnézet égisze alatt magasztalta a Habsburgokat és az elmaradott, korlátolt magyar nemességet, amelyet nagynak és dicsőségesnek látott. Aztán érte néhány keserű tapasztalat: a napóleoni háborúk a fél világot felforgatták, és bebizonyították, hogy az öröknek hitt feudális rend nem megingathatatlan.
Tovább!
Bár Kazinczy Ferenc ódaköltőnek szánta Berzsenyi Dánielt, elégiái is jelentősek. 1804 körül kezdte írni azt a 8-10 verset, amelynek alaptémája a mulandóság, az idő múlása – ezeket ma elégiának tekintjük, de maga Berzsenyi nem nevezte annak, mert nem disztichonban íródtak. Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg elégiáiban, hanem inkább a kiégés és az elmagányosodás.
Tovább!
Berzsenyi Dániel nagyjából 23-24 éves lehetett, amikor ezt a verset megírta (1799 körül). Fiatalkori viszontagságai ekkor értek véget, életkörülményei megváltoztak. Ennél a versnél, mivel létösszegző műről van szó, különösen fontos szemügyre venni, hogyan élte meg a költő mindazt, ami vele történt, ezért tárjuk fel először a költemény életrajzi hátterét!
Tovább!
Berzsenyi Dánielnek A magyarokhoz címmel írt második ódája 1807-ben keletkezett, és a napóleoni háborúk adják történelmi hátterét. A költő 1797 és 1807 között egész sor közösségi ódát írt (olyan ódát, melyben egy sorsdöntő kérdésben fordul a közösséghez, mint pl. A tizennyolcadik század, A felkölt nemességhez a szombathelyi táborban, 1797, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, 1805…
Tovább!
Egyik legismertebb hazafias ódáját Berzsenyi azzal a céllal írta, hogy a magyar nemzetet megmentse, a magyar lelket művelje, a magyarságot szolgálja. Ez a küldetés, amelyet – elfogadva példaképe, Horatius útmutatását – önként felvállalt, a reformkori költők számára a korszellem diktálta kötelesség volt. Nagy, felelősséggel gondolkodó művészeink érezték, hogy amikor alkotnak…
Tovább!