A regény időszerkezete

Szinte áttekinthetetlenül szövevényes a regény szerkezete. Folyamatosan történnek visszautalások a múltba és előreutalások a jövőbe.

Sajátos motívuma a Száz év magánynak, hogy a szereplők nemcsak a saját múltjukat, hanem elődeik életét is személyes emléküknek tekintik, így őrzik a születésük előtti időt is. Ezáltal a kezdet és a vég között eltelt idő olyan lesz, mintha folyamatosan jelenvaló lenne (Marquez egyszerre ábrázolja a jelent, a múltat és a jövőt).

Az élet az emlékezet révén áll ellen a megsemmisülésnek, az elmúlásnak, a feledésnek. Ez az oka, hogy Melchiades elfeledését követően Macondo népe körében felüti a fejét az álmatlanság mint betegség és az emberek mindent elfelejtenek, még a tárgyak nevét is. Így aztán a Buendía család utolsó tagjai, Aureliano Buendía és Amaranta-Ursula minden erejükkel ellenállnak a feledésnek.

Ugyanakkor a regényben eltelő száz évre való teljes rálátás csak a regény vége felől lehetséges, mivel ahogy a történet halad, az idő mindvégig viszonylagosnak és ciklikusnak érződik.

Például a regény első mondata Buendía ezredes sorsának két meghatározó pontját emeli ki: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” A kivégzés, amit itt a szerző előrevetít, kb. a regény egyharmadánál történik meg, és addig a szöveg még további öt alkalommal ismétli ezt az előreutalást különféle variációkban. Ráadásul kiderül, hogy Buendía ezredes nem hal meg a kivégzőosztag előtt.

A körfogásszerű időt a szereplők is érzékelik, pl. José Arcadio Buendía, amikor szembesül élete értelmetlenségével, ezt a tapasztalatot az idő megállásaként fogalmazza meg: „– Milyen nap van ma? – Aureliano azt mondta, hogy kedd. – Én is azt hittem – válaszolta José Arcadio Buendía. – De aztán rájöttem, hogy ma is hétfő van, mint tegnap.”

Ursula is százéves korában, amikor második José Arcadio elkezdi a folyómedrek megtisztítását a hajózás fellendítése érdekében, tesz egy olyan megállapítást, hogy „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.” Ugyanis emlékezik még férje, José Arcadio és Buendía ezredes útjaira, akik el akartak jutni a tengerhez.

Pilar Ternera is érzékeli a ciklikusságot, erről az elbeszélő számol be: „tapasztalatai megtanították rá, hogy a család története csupán az elkerülhetetlen ismétlődések láncolata, olyan kerék, mely akár az idők végezetéig is forogna, ha lassan és óhatatlanul el nem kopna a tengelye.”

A regény végén bekövetkező pusztulás véget vet ennek a körforgásnak. Ez akkor történik meg, amikor az utolsó Buendíának sikerül megfejtenie a Melchiades által hátrahagyott pergament, amelyen szanszkrit nyelvű írással az szerepel:

„úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

Azaz ha egy család száz év alatt sem tudja legyőzni a magányt, nem érdemli meg az újrakezdés lehetőségét. Az utolsó Buendía tehát saját és családja pusztulását olvassa ki az iratból.

A körforgás persze nem tökéletes, mert akkor nem jöhetne el a pusztulás: spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház, és az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo maga is kísértetvárossá válik. Az elnéptelenedett faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, ez a jelenet keretbe foglalja a történetet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!