Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A vers fogadtatása
Gondolom, az extrahosszú elemzésből is látszik, hogy elég nehéz vers A vén cigány, ami sok magyarázatra szorul, amit sokan sokféleképpen értelmeztek, és amelynek befogadástörténete tele van értetlenséggel, ill. félreértésekkel, mellőzéssel és elismeréssel.
Már Vörösmarty kortársai sem értették meg. Keletkezése pillanatában torzszülöttnek nyilvánította a kor elismert szaktekintélye, Gyulai Pál, aki egy „megrendült elmével” írt „nem egészen világos” alkotásnak tartotta. Persze, ez volt a legnagyobb tévedés, amit kritikusi pályája során elkövetett.
Mindazonáltal tény, hogy bár voltak a műnek védelmezői is, a kritikusok többsége egyetértett Gyulaival, és valamiféle őrült látomásként, kusza, szerkesztettség nélküli alkotásként értékelték A vén cigányt.
A vers szenvedélyes hangja, érzelmi hullámzása, lázas képei nyilván azt az érzést keltették a kortársakban, hogy a költő megháborodott. Nem csoda, hogy a korabeli antológiák és irodalomtörténeti könyvek meg sem említik a verset (ez a mellőzés egészen a 20. század elejéig tartott).
Ám miközben a hivatalos kritika, a szakma mostohán bánt A vén cigánnyal, a színművészek és szavalók felkapták: adatunk van róla, hogy már 1855-ben szavalták, pedig a színészek sem értették jobban, mint a kritikusok. Igazából azért lett közismert és sokat szavalt darab A vén cigány, mert az előadók sikerszáma volt, hiszen lehetőséget adott a kiabálásra, az őrült megjátszására.
Így a közönség körében népszerűvé vált a költemény, Vörösmarty halála után még zenét is szereztek hozzá. Viszont éppen színpadi pályafutása miatt a falrengető pátosz, a szemmeregető dramatizálás képzetei tapadtak hozzá, és akadémiai körökben ennek is megbélyegző hatása volt.
A mű értékelésében Schöpflin Aladár 1907-es esszéje, A két Vörösmarty hozott döntő fordulatot. A szerző, aki a Nyugat egyik vezető kritikusa volt, cikkében kifejtette, hogy a vers hidat képez a régi és modern költészet között, így irodalomtörténeti jelentősége felmérhetetlen.
Cikke nyomán sokat változott a vers megítélése. Kialakult az a vélemény, hogy a versnek a 20. század szimbólumaira emlékeztető képei vannak, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, vagy nincs köztük logikai kapcsolat. A vers azért modern, mert nem értjük meg elsőre, a hiányzó láncszemeket az olvasónak kell pótolnia.
Schöpflin cikke nyilvánvalóan Ady költészetét akarta igazolni, akinek Fekete zongora c. verséről Ignotus pont akkoriban jelentette ki, hogy nem érti, de hat-hét irodalomban nem talál ilyen szép költeményt.
Tehát a nyugatosok is elkövették azt a hibát, hogy azt feltételezték, A vén cigány nem tudatos szerkesztés eredménye: a költő „nyersen” veti elénk azt, ami a lelkéből kifakadt. Schöpflin a verset ösztönösen született költeménynek vélte, Babits Mihály és Szerb Antal pedig még nála is jobban hangsúlyozták, hogy A vén cigány homályos és zavaros mű.
A különbség Vörösmarty kortársai és a nyugatos kritika között csupán az, hogy az ösztönösséget, homályosságot, zavarosságot, érthetetlenséget a 19. század elítélte, a 20. század viszont felmagasztalta. Ami Gyulaiék szemében hiba volt, az Schöpflinék szemében erény.
Nem csoda, hogy a versen olyan sokáig rajta ragadt az őrültség, az elmezavar bélyege! Még Babits is egy „őrült elme” működését csodálta benne leginkább: „Ez egy őrült képzetkapcsolása. Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány” – írta. Igaz, egy adott értelmezés mindig függ attól a korszaktól is, amikor az értelmezés szerzője élt, márpedig Babits idején az őrületnek volt egyfajta „presztízse”, az elmebetegség a művész „védjegye” volt.
Ma úgy tartja a szakirodalom, hogy A vén cigány tudatosan felépített, átgondolt szerkezetű vers. Nyoma sincs benne őrült képzetkapcsolásnak, szó-és gondolatszakadásnak, összevissza képek zuhatagának. Ki nem fejtett célzás van benne, de ellentmondás, logikátlanság, őrült képzetkapcsolás nincs.
Így a mai elemzések, ellentétben a koraiakkal, amelyek kusza lázbeszédnek tekintették a szöveget, igyekeznek valamiféle szerkesztőelvet találni a versben, és bebizonyítani, hogy A vén cigány igenis tudatos alkotás. A legátfogóbb igényű elemzést Csetri Lajos készítette.
Milbacher Róbert szerint Gyulai Pál és a kortársak félreolvasták a szöveget, de ugyanúgy félreolvasták a nyugatosok is, amikor a tudattalanból előtörő tartalmakat láttak benne és a „szent őrültség” elméletét igazolandó a látomásosságra helyezték a hangsúlyt.
Ez a félreolvasás természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna bármely értelmezésnek létjogosultsága – a költészet pont attól szép, hogy többféleképpen értelmezhető –, hanem hogy az elemzők saját kontextust rendeltek a szöveghez, amely felülírta a szöveg eredeti, történeti kontextusát. Miről is van szó?
A nemzeti irodalmat pártoló Gyulai Pál számára Vörösmarty csak a hazafiság költőjeként jöhetett számításba, ezért minden más irányú értelmezés lehetőségét elvetette. Magától értetődőnek tekintette, hogy Vörösmarty is olyan reményeket fűz a krími háborúhoz, mint a korabeli magyar közvélemény.
Ám ha így lett volna, akkor a költőnek örülnie kellett volna, hogy kitört a háború, nem pedig kétségbeesni rajta! Gyulai tehát a hazafiúi reménykedést kereste a versben, és miután nem találta, úgy érezte, a költemény zavaros.
Mivel csak a magyarság sorsát viselte a szívén, s az emberiség problémái nem érdekelték, nem vette észre, hogy A vén cigány A Guttenberg-albumba, Az emberek és a Gondolatok a könyvtárban testvérverse, és hogy a műben elsősorban a költő humanista énje szólal meg, és csak másodsorban a hazafi!
Ráadásul az 1860-as években induló, Petőfi örökségére épülő, Arany János és Tompa Mihály nevével fémjelzett új népnemzeti kánon fényében (amelynek ő, Gyulai volt a fő teoretikusa) a romantika hagyományos eszközeit régi és elavult gyakorlatnak láthatta. A kor romantikaellenességének köszönhető, hogy a romantikát mint kontextust nem vette figyelembe, és emiatt a verset nem értette.
A nyugatos Schöpflin Aladár viszont a versnek éppen azokra a sajátosságaira csodálkozik rá, amelyek sehogyan sem illeszkednek a népnemzeti irányzat világnézetéhez, viszont kiválóan alkalmasak a modern kor emberének önleírására. Nem csoda, hogy A vén cigányt korát meghaladó, a 20. század felé mutató műnek érzékelte.
Pedig amit Babitsék „szent őrültség”-nek neveztek, az valójában a korabeli sajtóviszonyok, a cenzúra következménye. Vörösmarty burkoltan utal egy levert lázadásra és az elbukottak jajszavára, ami 1854-ben egy magyar költő részéről csakis a 48-as szabadságharcot jelenthette. Tudjuk, hogy nyíltan nem beszélhetett a világosi vereségről, meg aztán a nyílt megnevezés amúgy is kirítt volna a többi motívum félhomályából.
Persze, a nyugatosok valójában előképet kerestek saját maguk számára a nemzeti irodalmi kánonban, ezért Vörösmarty egy-egy versének modernné olvasása volt az érdekük. Schöpflin azt akarta bebizonyítani, hogy már a 19. században is létezett olyan beszédmód, amely szétfeszítette az adott kánon kereteit.
Tehát mind Gyulai Pál, mind a nyugatosok valamivel szemben helyezték el Vörösmarty életművét is meg A vén cigányt is, és az eredeti kontextust nem vették figyelembe, hanem az ő saját kontextusukból magyarázták, ezért mondja Milbacher Róbert azt, hogy félreolvasták.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.