Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A 2. versszak eleje azt írja le, hogy a nagy mű (ami azért különleges, mert feltehetőleg az utolsó lesz) milyen nagy erőfeszítés árán születik, hogyan zenéljen a cigány (azaz írjon a költő):
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
Itt már egyre metaforikusabb és látomásszerűbb képek vannak, de azért azt jól érzékelni lehet belőlük, hogy a zene, amit a vén cigánynak játszania kell, nem szokványos kocsmai muzsika, hanem valami különleges.
Vörösmarty lényegében azt mondja el, milyen legyen ez a végső, utolsó alkotás, amit halála előtt készít. Legyen olyan hatalmas, olyan rendkívüli, hogy a költő szinte őrüljön bele az erőfeszítésbe, minden szellemi és fizikai energiáját vegye igénybe.
Az önkívületig, a tébolyig fokozott erőfeszítést olyan képek fejezik ki, mint forrjon a véred, rendüljön meg a velő agyadban, égjen üstökös lángként a szemed. Ezek az intenzív képek félreérthetetlenül utalnak rá, hogy a mű hatalmas energiát követelő, különleges alkotás lesz.
És felbukkan a vész motívuma is, amelyet már jól ismerünk az Előszó című versből: a vész az a bizonyos pusztító vihar, amelyet Vörösmarty ott a háború (ill. a levert szabadságharc és az azt követő megtorlások) metaforájaként használt.
A vén cigányban is nyílt célzást tesz az elvesztett szabadságharcra:
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése –
A jégverés képe a vészhez kapcsolódik, az odalett vetés pedig a reformkor nagy reményeit siratja el.
A magvető toposzát kedvelte a romantika irodalma, de általában bizakodást fejeztek ki általa; ám Vörösmarty itt most negatív kontextusba helyezi: a szabadságharc leverése miatt a reformkor erőfeszítései mind kárba vesztek. A reformkor gazdag vetése mind odalett Világosnál.
Hogy itt valóban a szabadságharcról és a nyomában bekövetkező szomorú korszakról van szó, azt biztosan tudjuk abból, hogy a vers első változatában még konkrétan megjelent a haza fogalma: „Hagyd el, hagyd el kellemes nótádat, / Jég veri most szomorú hazánkat”.
A végleges szöveg azonban a szabadságharcra is, és azon túl valamilyen általános, egyetemes pusztulásra is utal (ezt az utána következő versszakok teszik egyértelművé).
A harmadik versszakot a vihar képével nyitja a költő, és egyben arra is utal, hogy a dal, amit a muzsikusnak játszania kell, nem olyasmi, amit általában játszani szokott, hanem annál sokkal szilajabb zene, amit a zivatartól „tanul el”:
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
A költőnek olyan erejű művet kell tehát írnia, mint a zivatar (gyönyörű alliterációt találunk a „zengő zivatar” képében), hiszen a műnek méltónak kell lennie a témához: a nemzeti katasztrófához.
A vihar tombolását Vörösmarty olyan igékkel fejezi ki, amelyek emberi cselekvéseket jelölnek: nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl – az ember szokta ily módon kifejezni a fájdalmát. Ezek az igék, melyeknek halmozásával a költő fokozást visz véghez, felidézik azt a rengeteg szenvedést, amelyen a magyarság keresztülment.
A következő két sorban pedig természeti képekben fejeződik ki a világméretűvé növesztett vihar tombolása:
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Ezek az átfogó képek mindenre, égre, földre, tengerekre is kiterjednek. A pusztítást előbb egy általános képpel fejezi ki a költő (életet fojt), aztán közelebbről is megjelöli (vadat és embert öl).
A vihar itt is, akár az Előszóban, a levert szabadságharc metaforája, a zsarnokság és az önkény végzi ezt a pusztítást Magyarországon. A zivatar, a vihar képe mögött meghúzódó történelmi élmény tehát ugyanaz a két versben.
A következő két sorban folytatódik a korabeli aktualitások költői megjelenítése, itt azonban már világtörténelmi utalásokat tesz Vörösmarty:
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Itt a krími háborúra utal a költő, amelyben a Szent Sír (Krisztus szentföldi sírja) is szerepet játszott.
Tegyünk most egy kis történelmi kitekintést, hogy pontosan értsük, miről van szó, és miért is fontos ez a vers szempontjából!
A jeruzsálemi (palesztinai) keresztény szent helyek annak idején török fennhatóság alatt álltak, és a római katolikus és a görögkeleti ortodox egyház is magáénak követelte a felügyeleti jogot. A törökök a görögkeleti egyháznak adtak előnyt, de aztán III. Napóleon megegyezett a szultánnal, és a katolikus egyház jogai erősödtek meg.
I. Miklós orosz cár ezt a görögkeleti egyház megsértésének tekintette, és ürügyként használta fel a háborúhoz, mert már régóta meg akarta támadni Törökországot, hogy megszerezze a Fekete-tengert és a Földközi-tengert elválasztó tengerszorosokat.
Anglia Törökországot segítette, mert nem akarta, hogy az orosz hadiflottának kifutása legyen a Földközi-tengerre, ráadásul közel-keleti hatalmi érdekeinek legfőbb biztosítéka Törökország volt.
A franciák se szívelték az oroszokat, így együttműködtek Angliával Törökország megvédése érdekében. Ráadásul a cár legfőbb szövetségese, Ausztria se akarta, hogy az oroszok a Balkánon terjeszkedjenek, ezért Ferenc József békíteni próbálta a feleket, sikertelenül.
A cár reménykedett benne, hogy Ausztria mellé áll a háborúban, de az osztrákok semlegesek maradtak, sőt, Bach belügyminiszter a nyugati hatalmak oldalán akart bekapcsolódni a háborúba.
Minthogy az oroszok segítettek Ausztriának leverni a 48-as magyar forradalmat, azt hitték, most Ausztria viszonzásul segíteni fog nekik. Így Ausztria semlegessége nagy hálátlanságnak számított és megdöbbentette a világot, a magyar reményeket pedig romba döntötte.
A magyar hazafiak ugyanis azt remélték, hogy Ausztria bekapcsolódik a háborúba, így újabb esély kínálkozik az ország függetlenségének kivívására.
A törökök oldalán az emigrációba kényszerült magyar tisztek is harcoltak, Kossuth Lajos pedig igyekezett a háborút Magyarországra is kiterjeszteni, abban a reményben, hogy a török, francia és angol erők betörnek a Habsburg birodalomba és a segítségükkel új szabadságharc kezdődhet. De mivel Ausztria nem üzent hadat Törökországnak, ez a terv meghiúsult.
A háború, melynek hadszíntere a Krím-félsziget volt, és amelybe később a Szárd Királyság és Svédország is bekapcsolódott a nyugati hatalmak oldalán, orosz vereséggel végződött.
Gyulai Pál, a vers első kritikusa, aki mindenáron a hazafiságot kereste A vén cigányban, úgy magyarázta a krími háborúra való utalást, hogy Vörösmarty is ettől a háborútól remélte a magyar szabadság kivívásának lehetőségét. Pedig a versből éppenséggel nem azt érezni, mintha a költő nagyon örülne a háborúnak…
A 20. századi kritikusok, pl. Komlós Aladár és Seres József szerint Gyulai félreértette a verset, hiszen Vörösmartyt éppen hogy kétségbeesés és fájdalom fogta el a háború hírére.
Igaz ugyan, hogy a költő fiatalon szívesen időzött a harci témáknál, de az évek múlásával egyre inkább a békés, teremtő munkálkodás vágya érlelődött ki benne. Korábbi versei is – A Guttenberg-albumba, Az emberek, Előszó – mind háború-és erőszakellenes alapgondolatot bontanak ki („Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből” – A Guttenberg-albumba). Úgy vélte, akkor lesz emberi a világ, ha nem lesz többé háború.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.