Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A vén cigány egy alternatív értelmezése
Sajnos, az elemzők nagyon sokáig nem tudtak túllépni se az érthetetlenségen-homályosságon mint alapvetésen, se a nyugatos értelmezésen (sokan még ma is szeretik modernné olvasni a művet), bár időközben keletkeztek más értelmezések is, mint pl. Barta János metafizikai jellegű megközelítése 1937-ben.
Újabban kezdenek csak másfajta, olykor egészen sajátos értelmezési lehetőségeket felvetni az irodalomtörténészek. Bodrogi Ferenc Máté például tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a verset nyitó beszédhelyzet magyarázatot ad a versben megjelenő „őrületre”.
A mű ugyanis olyasféle közhelyes filozofálással indul, amely akár egy kocsmában, csárdában vagy borospincében is elhangozhatna, amikor már mindenki megitta a magáét, és a beszélő is jócskán illuminált állapotba került, már „okossá itta magát”.
Ami érdekes, hogy ez a mámoros állapot egyre fokozódik, a beszélő egyre részegebb. Erről a bizarr asszociációk, az atipikus szórendek, a megszállott pátosz árulkodik, vagyis azok a jellegzetességek, amelyeket sok kortárs elemző az „őrület” megnyilvánulásának tartott. Mi van, ha ez nem „szent őrület”, hanem egyszerűen csak egy egyre ittasabb ember részeg beszéde?
És hogyan válik a beszélő ilyen részeggé? A vers szövegszerűen nem jelöli, de egy kocsma a helyszín, és a borozáshoz szól a cigányzene. Minden egyes alkalommal, amikor elhangzik a refrén, a lírai én felhajt egy pohárral. Miért? Mert fel kell hajtani a következő adagot, mielőtt mást mondana, mint amit már ismerünk. Hatszor ismétlődik a refrén, az hat pohár. A rejtély meg is van fejtve. 🙂
És hogy mi erre a bizonyíték? A refrének a szöveg mintegy negyven százalékát teszik ki, és számos elemző utalt rá, hogy lelassítják a verset: refrének nélkül sokkal áradóbb, lehengerlőbb lenne a vers, egy szuszra el lehetne szavalni. Mi más lenne az oka, hogy Vörösmarty a monotonitást eredményező refrének mellett döntött, ha nem az, hogy érzékeltetni akarta: egy dühös, kétségbeesett, és egyre ittasabb ember beszél a versben?
Ki tudja, mi mindenen van már túl a lírai én, amikor elkezdjük hallgatni, amit mond, és utána még legalább hat teli kupával iszik! Normális ember valóban nem gondolkodik és nem beszél úgy, ahogyan ő, ez azonban nem őrület, hanem egyszerűen csak részegség. Legalábbis a mi rajongásoktól, szent őrülésektől és patetikus lelkesültségtől mentes, tudós és józan korunk így értelmezi. 🙂
És ebben a tudatmódosult állapotban egyre jobban belelovallja magát a dologba, ami a 4. strófában éri el a csúcspontját: hulló angyalok, tört szív, égi dörömbölés, pokoli malom… minél többet iszik, annál vadabb dolgokat mond.
A 4. strófa után már túl részeggé válik ahhoz, hogy ilyen eredeti saját nyelvezetet használjon, és a görög-római, illetve zsidó-keresztény kulturális hagyományból visszhangoz mitikus történeteket. Annyira még nem részeg, hogy ezt ne tudná megtenni, de ahhoz már eléggé részeg, hogy a saját hangját elveszítse, nyelvi leleményességét feladja.
Így a nyelvezet ugyan letisztul, retorikussá és tradicionálissá válik, de ez nem jár együtt a kijózanodással. Sőt, a saját levében forgó vak csillag képével még utoljára felcsillan a részegségtől módosult elmeállapot kreatív teremtőképessége.
A beszélő az utolsó két versszakban sem csendesedik el, ellenkezőleg: Noé bárkáját azért emlegeti, mert egy új özönvízre vágyik, a világ pusztulását áhítja, tehát ezzel is újra feltámadó dühének ad kifejezést.
Az utolsó versszakban pedig, ahol minden látható ok nélkül hirtelen bizakodóvá válik, fölösleges logikát keresni: ez már részeg összevisszaság, a 6. versszakból nem következik az utolsó.
A „szűd teljék meg az öröm borával” frázis ugyanolyan bordalszerű helyzetmondat, amilyenek az első versszakban vannak. A lírai én már annyira részeg, hogy csak közhelyek jutnak eszébe, ezért beszél ilyen gyönyörű panelek használatával.
Szépeket mond, az igaz, de vegyük észre, hogy itt már végképp nem vehető komolyan! Épp amikor a legszebbeket mondja, akkor van a legkevésbé beszámítható állapotban. Optimizmusának nincs semmi alapja, az egész strófa csak azért hangzik el, mert a beszélő már elfáradt. Amikor csendre inti a zenészt, abban sincs semmi mély filozófia: egyszerűen csak elege van. Nem az asztalra csap, hanem legyint egyet.
És mi volt a célja ezzel a verssel Vörösmartynak? Elvégre a lírai én nevetségessé válik, elbukik, amit mond, nem szent őrület, hanem részeg közhelytár – miért volt erre szükség? Az optimista, vehemens prófétálásba átcsapó szöveg nyilvánvalóan ironikus paródia, amely a közhelyes szólamokkal, a gyanúsan magasztos naiv hitekkel hivatott leszámolni. Talán költői görbe tükör is.
Végül még egy utolsó megjegyzés: annyira érdekesnek találtam ezt az alternatív értelmezést, hogy nem tudtam megállni, meg kellett osztanom veletek, de azért vizsgán vagy feleléskor bánjatok óvatosan ezekkel a merész új értelmezésekkel! Tanárfüggő, hogy ki mennyire értékeli. 😉
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.