Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A vers értelmezése
A vers tehát bordal-szituációval indul: Tóth Dezső szerint a bordalszerűségre csak azért volt szükség, hogy legyen a vers későbbi rapszodikus mondanivalójának egy hitelesítő kerete.
Azaz a későbbi furcsa képeket, amelyek nagy és szokatlan igazságokat mondanak ki, Vörösmarty azért helyezte bele egy cigányzenés-mámoros keretbe, hogy a borittas állapot vízióiként tüntethesse fel őket. Ezzel akarta úgymond „fedezni”, igazolni magát, a versnek ugyanis van egyfajta mindent kimondó légköre, ráadásul a költő teljesen újszerűen fejezi ki magát benne. Ehhez kellett „ürügynek” az ittasság.
A jelenetező, reális helyzetet leíró, zsánerképszerű első strófa csak bevezetése, előfutára annak a mélyről feltörő kiáltásnak, amellyel a költő fájdalma megnyilatkozik előttünk. Vörösmarty úgy érezte, egy hosszú, keservesen megharcolt élettel szolgálta meg a jogot arra, hogy minden keserűségét kiénekelje.
Tehát a hagyományos bordal-helyzetteremtésnek megfelelően a lírai én felszólítja a vén cigányt – önmagát – a zenélésre, azaz az alkotásra:
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ért vajon azon Vörösmarty, hogy „megittad az árát”? Mivel ő maga a vén cigány, ezért a szöveget a saját helyzetére kell vonatkoztatni: nyilván arra céloz, hogy a reformkorban megszerezett költői hírneve arra kötelezi őt, hogy alkosson, így most nem lenne szabad hallgatnia.
Ebből azért azt is érezzük, hogy a versírás leginkább kötelesség már a számára – olyan munka, amelynek elvégzéséért előre megkapta a jutalmát, akár a cigány, aki elitta az általa szolgáltatott muzsikáért járó pénzt.
A hosszú hallgatásról, amit semmittevésként értékel, egyébként is az a véleménye, hogy senkinek nem tesz vele jót, ezért nincs értelme. Így felszólítja magát, hogy ne tétlenkedjen, azaz „ne lógassa a lábát”.
Seres József elemzésében kifejt egy másik értelmezési lehetőséget is. A „megittad az árát” állítólag népi kifejezés, valamilyen nagyszerű, dicső tett után szoktak így áldomást inni. Tehát áldomásnak szánja a költő ezt a dalt, de a jelentésbe belejátszik a kifejezésnek egy másik értelme is, méghozzá a „(drágán) megfizettél érte” jelentés.
Ha így értelmezzük, akkor a „megittad az árát” azt jelenti, hogy a költő úgy érzi, már megszolgálta a jogot, hogy beszélhessen, s ennek ad némi önironikus ízt a „ne lógasd a lábadat hiába” sor.
Valójában az egész első versszaknak ilyen keserű-biztató-kételkedve reménykedő hangulata van, amelyre egy kicsit még a refrén is ráerősít.
Ezután a bordalokban jellemző kocsmafilozófia szólal meg:
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
A rideg kupa a hideg képzetét kelti, ez is utal rá, hogy a bor nem a vidám mulatozás kelléke, hanem bánatűző szerepe van.
A következő két sor azt a bizonytalan érzést tükrözi, amelynek mélyén a költő által átélt sokféle csalódás, gond, bánat, lemondás és a föl-fölébredő remény lappang:
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Nyilván arra utal itt Vörösmarty, hogy a sors forgandó, egyszer fent, egyszer lent. Ebben a földi életben hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást.
Tehát a körforgáson alapuló történelemszemlélet jelenik meg, amelyről részletesen írtam az Előszó című vers elemzésekor (Vörösmarty sorsfilozófiája szerint a fejlődés nem egyenes vonalú, hanem egy önmagába visszatérő görbével lehetne ábrázolni: semmi-születés-fejlődés-pusztulás-semmi ciklusként).
Ami érdekes, az az, hogy ebből az alapjában véve elkeserítő szemléletből a költő ezúttal erőt merít: a ciklikusságnak köszönhetően ha egyszer elértük a szenvedések mélypontját, utána szükségszerűen valami jobbnak kell következnie (a „fázás” után a „láng” jön).
És ezután következik az – igencsak szuggesztív – refrén, amely a vers első sorának hangütésére tér vissza, a sírva vigadós magabiztatásra:
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Legjobb lenne soronként értelmezni. Az első sort prózára lefordítva nagyjából arról van szó, hogy a költőnek addig kell verset írnia, amíg ki nem hull a kezéből a toll. Mire gondol itt Vörösmarty?
Említettem, hogy ez az utolsó befejezett költeménye. Az utolsó alkalom, hogy valami nagyot alkosson (a cigányzenész metaforájánál maradva: utolsó alkalom a vigadásra, mielőtt kihullana kezéből a vonó). Nem lehet tudni, mennyi ideje van még, mikor jön el érte a halál, és az érzés, hogy közel a vég, valószínűleg fokozta a költő belső késztetését, hogy írjon.
A vonó átalakulása bottá elég talányos kép – „Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot” –, több jelentése is elképzelhető.
Egyrészt jelentheti a zenész (= költő) halálát, és vele együtt a művészet halálát. Az eszköz, a vonó, amivel a cigány zenét tudott előcsalogatni a hegedűből, mások számára használhatatlan, ócska bot csupán. Vele együtt tehát a művészete is meghal.
Ha így értelmezzük, akkor a refrén második sora ugyanazt jelenti, mint az első, csak egy kicsit szuggesztívebb képpel fejezi ki, hogy nem lehet tudni, mikor némul el örökre a költő.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy a vers megírásának egyik apropóját egy háború adta, márpedig a bot egy ütésre alkalmas eszköz, ha tetszik: fegyver.
Az, hogy egy hangszerből (= versből) fegyver is lehet, megint csak a költőszerepre látszik utalni: a költők, írók mindig is a tollukkal harcoltak a társadalom jobbításáért, a versírás volt a fegyverük.
A refrén harmadik sorában – „Szív és pohár tele búval, borral” – ismét a bordal hagyományai bukkannak fel. A költő társítja a bánat fogalmát a borral, s ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy nem vidám mulatozásról, hanem a bánat borba fojtásáról, gondűző ivászatról van szó.
Emellett a bor és pohár között párhuzamot is von Vörösmarty: a „szív” tele van „búval”, a „pohár” pedig „borral”. Itt a „bor” bizonyára a mámort, az emelkedettebb, bizakodóbb hangulatot jelképezi, míg a „bú” nyilván a bánatot.
A költő egyszersmind más síkba, magasabb szférába is emeli a párhuzamot: a szív is és a pohár is egyszerre van tele búval is és borral is, így a szív és a pohár összetett képpé válik, egymástól elválaszthatatlan fogalmak lesznek, amelyek a költői ihletettség állapotát jelölik. Ebben az ihletett állapotban egyszerre van jelen a keserűség és a reménykedés, a bánat és a biztatás.
A refrén utolsó sorából pedig – „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal” – az derül ki, hogy a költőnek felül kell valahogy emelkednie a fájdalmán, gondján-baján ahhoz, hogy alkotni tudjon. Erre biztatja magát a – figura etymologicás („ne gondolj a gonddal”) – verssorban, hogy ne gondolkozzon a gondokon, mert ez megbénítja, elveszi az alkotóerejét.
Persze, képtelen engedelmeskedni a saját felszólításának, és nem törődni a gondokkal, így feszültség keletkezik a strófák első fele és a refrén között.
Seres József értelmezése ezt a jelentést árnyalja egy kicsit: szerinte a „ne gondolj a gonddal” azt jelenti, hogy a költő ne a saját egyéni problémáira összpontosítson, mert a dalnak a világ nagy gondjairól kell szólnia.
Ez a gondolat összecseng Az emberek c. vers bevezető gondolatával (ne szóljon a dal, most a világ beszél): azaz félre kell tenni minden személyes problémát, minden egyéni bajt és panaszt, amikor a közösség gondjáról van szó.
A tettre, szóra, dalra buzdító refrén végigvonul az egész versen, s jelentése, mely mindig az adott versszakhoz igazodik, mindig új árnyalattal bővül.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.