Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A vers keletkezésének életrajzi háttere
A vén cigány című verset Vörösmarty hattyúdalának tartják, mivel halála előtt egy évvel, 1854-ben írta, és gyakorlatilag ez az utolsó verse (valójában az utolsó befejezett költeménye, mivel van még egy töredékben hagyott verse halála évéből, 1855-ből).
Ráadásul négy éves szünet után keletkezett a mű. Az Előszó 1850-es megírása után a költő testben-lélekben megtörve elhallgatott, és előbb Baracskán, majd szülőfalujában, Nyéken próbált gazdálkodni. Ha olykor felment Pestre, megdöbbentette barátait elhanyagolt külsejével, beesett, sápadt arcával, rossz kedélyével.
Utolsó éveit súlyos anyagi gondok közepette, betegen töltötte el, és verset egyáltalán nem írt, bár szíve mélyén azért munkálhatott az érzés, hogy alkotnia kéne, amit el is vártak tőle.
Tompa Mihály A madár, fiaihoz c. versében kifejezte, hogy a költőknek nem lenne szabad elhallgatniuk, hiszen az ő dolguk tartani a lelket a csüggedt magyarságban.
Erdélyi János, a jobbágyi származású kritikus és bölcselő pedig egyenesen megszólította egyik versében Vörösmartyt, arra kérve, hogy ne hallgasson el: „Emeld föl még egyszer Sár róna vidékén, / Utána viharnak, zengő szózatodat, / Hagyj minket a sírba leszállani békén, / Ha újra hallók még fönséges dalodat!” (Erdélyi János: Vörösmartyhoz. Mikor híre járt, hogy letette a tollat.)
Tehát várták, kérték, hogy írjon, és ez nyilván hatott Vörösmartyra. Ne felejtsük el, hogy a nemzet legnagyobb élő költőjének tartották, ezt a címet már jóval korábban elnyerte, de legnagyobb költőnk a szabadságharc leverése után mély bánatba esve hallgatott.
„Én még nemigen foghatok munkához – írta egyik levelében –, sok apró házi bajom is lévén, irányomat is elvesztém anélkül, hogy újat tűzhettem volna ki magamnak, kedvem sem sok van. Egyedül az időtől várom, hogy egy kis erőre kaphassak.”
Ekkortájt földművelésből, gazdálkodásból próbált megélni – nem sok sikerrel, hiszen addig kizárólag a költészet világában élt, s a gyakorlati feladatokhoz, pl. a szervezéshez nemigen értett.
Halála napjáig kénytelen volt önérzetét félretéve barátaitól pénzt, segítséget (pl. beteg gyermekeinek gyógyszert) kérni és elfogadni, mert rettenetes anyagi gondok gyötörték, családjával úgyszólván nyomorgott.
A nélkülözés, a nyomor terhét rosszul viselte a megfáradt költő, ráadásul egészsége is megromlott, életereje, vállalkozó kedve fogytán volt. 1853-ban befejezte korábban elkezdett Lear király-fordítását, s a Nemzeti Könyvtár le is szerződött vele, megbízták a Rómeó és Júlia fordításával is, de arra már nem futotta az erejéből.
Ehhez jött még az irodalmi életből való kiesése. Volt valami sajátos feszültség közte és a magyar olvasóközönség között: mivel a költő az idősebb generáció tagja volt, kezdte elveszíteni a tekintélyét. Az irodalomból üzletet csináló ifjú titánok igyekeztek kikezdeni őt, így népszerűsége egyre csökkent.
Az igényes irodalmat kedvelő, idősebb nemzedék tagjai – Arany János, Eötvös József, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond –, nagyra tartották műveit, s igyekeztek támogatni, bevonni az irodalmi életbe a teljesen elszigetelődött költőt, de a fiatalok nem vásárolták, nem olvasták.
Mivel a kiadóknak nem volt anyagi haszna Vörösmartyn, műveinek újabb kiadását nem akarták vállalni, pedig a költőnek nagy szüksége lett volna a pénzre. Barátai próbáltak segíteni neki, még kisebbfajta propagandát is indítottak, hogy a közönséget rábírják művei vásárlására, mert még a korábbi kiadásból raktáron heverő példányok sem keltek el. Jókai pl. lelkesen ajánlgatta barátja munkáit a Vasárnapi Újságban.
Mindezt jó tudnunk ahhoz, hogy értsük, miért érezte úgy Vörösmarty a szabadságharc bukása után, hogy nem tud megfelelni a közönség elvárásainak (és mint utóbb kiderült: a kritikusok elvárásainak sem), s hogy mi a jelentősége A vén cigány refrénjében ennek a sornak: „ne gondolj a gonddal”.
A vers születésének idején a költő nemcsak kétségbeesett hazafi, hanem gondtól gyötört, beteg, a családjáért való felelősség terhét cipelő, fáradt ember is volt, aki értetlenül és idegenül kiáltozott segítségért egy új és idegen világban a régi barátokhoz.
1854 augusztusában, nem sokkal A vén cigány első változatának születése előtt így panaszolta helyzetét Jókainak írt levelében: „Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut.” Nem sokkal ezután, 1854 szeptember elején kezdte el írni A vén cigányt.
Az olvasatlanság és mellőzöttség, a kiöregedés és magára maradás, az irodalmi élet perifériájára szorulás fájó pillanataiban alkotta a magyar líra egyik legnagyobb költeményét.
A vers keletkezésének történelmi háttere
A vers születésének azonban volt egy másik apropója is, egy politikai aktualitás: a krími háború kitörése 1854-ben. Ezt a háborút III. Napóleon francia uralkodó és I. Miklós orosz cár vívták egymással, többek között Palesztina birtoklásáért, mert mindketten maguknak akarták a Szentföldre tartó zarándoklatok üzleti hasznát. Erre Vörösmarty is céloz a versben.
A helyzet úgy állt, hogy Ausztriának kötelezettségei voltak Oroszországgal szemben, hiszen szövetségük értelmében az oroszok segítettek leverni a 48-as magyar forradalmat. Így a háború kitörése reményt keltett a magyar hazafiakban, hogy az osztrákok beszállnak a háborúba, és a nemzetközi helyzet úgy alakul, hogy Magyarország függetlenségének kivívása újra lehetségessé válik.
Vörösmarty azonban nem osztotta ezt a nézetet: benne egészen más érzéseket keltett az új háború híre. Felszínre törtek lelkében a múlt elfojtott emlékei, a jelen keserűsége, és erőre kapott mindenfajta vérontástól, pusztítástól irtózó mély humanizmusa.
Ő ezt a háborút csupán az „embergyűlölési átok” egy újabb megnyilvánulásának látta, semmi többnek (a kifejezés Az emberek c. versből származik 1846-ból), márpedig Vörösmarty olyan személyiség volt, aki „csak azt tudja írni, mi szívén fekszik”.
A vén cigányt is mindentől függetlenül, a magának író ember senki véleményére tekintettel nem levő szókimondásával írta meg.
Így aztán a vers nem nagyon nyerte el a kritikusok és a szakma – a későbbi irodalmi Deák-párt irányítóinak – tetszését, a nagyközönséget pedig Vörösmarty idejétmúlt költészete nem tudta már megszólítani. Mint Gyulai Pál megjegyezte Aranynak írt levelében: „ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.”
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.