Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
A vers hangvétele és műfaja
Vörösmarty súlyos kétségekkel viaskodott, ezt kell átéreznünk, és fájdalma, keserűsége érthetővé válik. Érzelmeit a józan logikai közlés helyett látomásos formában és hallási képzetek által fejezi ki a versben, ezzel vonta fejére a vádakat, miszerint szeszélyes képzettársítások, csapongó fantázia, homályos mondatok teszik a művét érthetetlenné.
Tény, hogy a vers érzelmileg szeszélyesen csapongó, rapszodikus, változékony, és hangulatilag viharosan hullámzó.
Egy reális életképpel kezdődik, aztán előbb leszáll az emberi szenvedés, fájdalom és rettenet mélységeibe, majd ebből a pokolból a tisztító vihar által ünnepi magasba emelkedik, és végül a nyitókép egy újraértelmezett változatával zárul.
A keserű cinizmustól a szárnyaló optimizmusig sokféle hangulat érzékelhető benne, és szenvedélyes hév, már-már az őrületig fokozódó indulat fűti át sorait. Azonban semmi esetre sem nevezhető logikátlannak, összefüggéstelen impulzusok zűrzavarának.
A költemény érzelmi karakteréhez tökéletesen illeszkedik a műfaja, A vén cigány ugyanis rapszódia.
Pontosabban bordalként indul, rapszódiaként folytatódik és himnuszként zárul, de legerőteljesebben a rapszódia műfaji jellegzetességei vannak benne jelen.
A rapszódia szenvedélyes, zaklatott menetű vers, amelyben az érzelmek szabadon áradnak, és amelyben számos, akár egymással ellentétes hangulat is megnyilvánulhat. Kötetlen szerkezet, töredezett gondolatok, látomásosság, valamint a felszólító, kérdő és felkiáltó mondatok túlsúlya jellemzi. Gyakori a főnevek, melléknevek, igék – kötőszó nélküli – halmozása is.
A szélsőségeket kedvelő romantika korában népszerű műfaj volt a rapszódia (nemcsak a költészetben, hanem más művészeti ágakban, pl. a zenében is).
A műfaj egyébként a 19. században jött létre, eredetileg a szó a görög vándorénekesek (rapszodoszok) által előadott – a homéroszi eposzokból származó – dalt jelentett. A romantikában a rapszódia az óda egyik műfajváltozata lett.
A vén cigány szerkezete
Mi sem cáfolja jobban a kritikusok által megfogalmazott vádakat, mint a mű átgondolt, rendkívül tudatos szerkezete. Tévednek ugyanis azok, akik szerint a költő csak úgy vetette papírra a verset, ahogy „az a lelkéből kifakadt”, és nem fordított gondot a szerkesztésre.
Mert milyen A vén cigány formailag?
Hét tízsoros strófából áll, melyek utolsó négy sora a refrén. Ez a refrén, amely az utolsó versszakot kivéve mindig változatlan formában tér vissza, újra és újra megakasztja, lassítja a verset, mintegy szaggatottá teszi. Uralkodó verslába a trocheus.
A strófáknak is megvan a maguk sajátos szerkezete: három fő részből állnak.
Az első négy sor félrímes, és amolyan bevezetőként funkcionál, többnyire látomásos képsorokat tartalmaz.
A középső két sor (az 5-6. sor), melyet a költő a rímelés által – páros rím – is kiemel, a strófa gondolati magja. A gondolati mag mindig valamilyen súlyosabb mondanivalót tartalmaz, szentenciaszerűen hat.
Végül az utolsó négy sor a refrén, amely a strófa legmasszívabb szövegegysége, hiszen mindig állandó, de az adott versszak felruházhatja valamilyen új jelentésárnyalattal. Azaz a refrén mindig egy kicsit mást jelent, a jelentése a strófa tartalmához igazodik, és a hangvétele is változó (keserűség, szánalom, irónia stb. csendülhet ki belőle).
De ez még nem minden! Az elemzők újabban azt is megfigyelték, hogy a versszakokban az ún. anticipációs szerkesztés érvényesül. Mit is jelent ez?
Azt, hogy a gondolati mag előtti bevezető négy sor (az első négy sor) az előző strófa gondolati magjában felvetett tartalmakat bontja ki. Tehát a gondolati magban előreutalás (anticipáció) történik.
Mindez az 1-4. versszakban van így, ugyanis a 4. versszak a vers közepe, itt a rendszer megfordul, és a bevezető sorok a következő strófa gondolati magját előlegezik meg, azaz a gondolati magban visszautalás (retrospekció) történik.
Így az egyes strófák gondolati magjai (az első 3 strófa anticipációi és az utolsó 3 strófa retrospekciói) mind a vers centruma, a 4. strófa felé mutatnak! Kell-e ennél tudatosabb, átgondoltabb szerkesztés? Lehet-e ilyen szerkesztés egy őrült elme műve? Semmi esetre.
Még egyfajta keret is megfigyelhető a versben, az első és az utolsó strófa ugyanis nem tartozik hozzá szorosan a központi mondanivalóhoz. Az első strófának amolyan előkészítő, az utolsónak pedig lezáró szerepe van (az egyik fölveti, a másik elveti a zenélés lehetőségét). Így ez a két versszak keretet alkot.
Végül tartalmilag is felosztható a vers 3 nagy egységre:
Az 1. egységbe az első 3 versszak tartozik, amelyben a beszélő egy muzsikus cigányt szólít meg.
A 2. egység a 4-6. strófát foglalja magában, amelyek látomásos költői képeket tartalmaznak, és a bibliai, mitológiai múltat is felidézik.
Végül a 3. egységbe az utolsó versszak tartozik, amelyben a költő látszólag visszavonja a versben elmondottakat.
Érdekes szerkezeti arányosságra figyelt fel a szövegben Kecskés András, aki kimutatta, hogy az aranymetszés szabálya is érvényesül a versben.
Az aranymetszés, ismertebb nevén „mértani közép” szabálya: a nagyobb rész úgy aránylik a kisebbhez, mint az egész a nagyobbhoz.
A refrénkezdő nyomatékos felszólítás, a „Húzd” pontosan a 10 soros versszakok aranymetszetén, a 7. sor elején hangzik fel (a zárószakaszban persze átadja a helyét a jövőre vonatkozó „Akkor”-nak).
A teljes vers tekintetében pedig az aranymetszet a 44. sorba esik, a „sírbeszédeit” szóra, amely egybeesik a mű hangulati mélypontjával (körülötte torlódnak a legszörnyűbb, legelkeseredettebb képek).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.