Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
Ezután jön a vers gondolati ívének tetőpontja, a 4. strófa (a vers centruma), melyben Vörösmarty lázálomszerű, borzalmas látomás formájában mutatja be a háború szörnyűségeit:
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Ez a rész olyan, mint egy hatalmas, kozmikus arányú hallucináció, olyan, mintha valóban egy megtört szív, egy agyongyötört agy képzelődése lenne. Többek közt ezen sorok miatt titulálták a kortársak Vörösmartyt félőrültnek, és ezek miatt látta benne Babits Mihály a 20. század modern, szabad képzettársításos, kozmikus és látomásos lírájának előképét.
Képei valóban valamiféle önkívületi állapotot érzékeltetnek (üvöltés, sírás, vad rohanás). Feltűnő, hogy kizárólag akusztikai elemeket, hanghatásokat használ a költő, itt és a következő versszakban is. Eltűnik a látvány, a hangok viszont iszonyatos hangok: üvöltés, káromkodás, zokogás, stb. Olyan hangok, amelyek hatalmas kétségbeesésről tanúskodnak.
Némelyik képe elég különös, pl. az „ég boltozatján” való dörömbölésről eszünkbe juthat az a régi elképzelés a világról, mely szerint az ég buraként hajlik a föld fölé.
És még különösebb a malomként zokogó valami a pokolban. A malom zúgását a költő a szenvedők zokogásához hasonlítja, de hogy a kép még súlyosabb, még kozmikusabb legyen, mindezt a pokolba helyezi. A ég boltozatának dübörgése után a pokol mélyén zokogó malom a két végletet jeleníti meg.
Többen felvetették, hogy igencsak furcsa és merész ez a malom-hasonlat, és az irodalomtörténészek sokat keresték a forrását. A Biblia vagy általában a kultúrtörténet nem nagyon tud a pokolban zuhogó, zokogó malomról, azonban létezik olyan szöveg, amely említést tesz ilyesmiről, méghozzá Milton Elveszett paradicsomának 18. századi magyar fordítása.
Azért csak a magyar fordítás, mert egy hibáról, félrefordításról van szó. A fordító, Bessenyei Sándor, aki nem az angol eredetiből, hanem egy francia prózai fordításból dolgozott, malomnak fordította a francia moule (öntőforma) szót a mű 1. énekében, ahol a Pokol palotájának építéséről van szó.
Bessenyei itt a föld mélyéből aranyat kitermelő malomról tesz említést, ami sem az eredeti angol szövegben, sem a francia fordításban nem szerepel. A hibát az magyarázza, hogy a korabeli Magyarországon valóban léteztek aranyzúzó malmok az aranybányákban.
Milbacher Róbert szerint a Vörösmarty-versben szereplő pokolbeli malom feltehetőleg a Bessenyei-féle Milton-fordításból származik.
Már csak azért is, mert a 4. strófa képrendszere hasonlít a Milton-mű első énekének pokolleírására, bár azt nem tudjuk, hogy Vörösmarty olvasta-e Miltont. Annyi biztos, hogy angolul tudott, így nagy valószínűséggel ismerte az Elveszett paradicsomot, és mivel barátai tudtak az 1817-ben másodszor is kiadott magyar fordításról, feltehetőleg ő maga is hozzájutott a könyvhöz.
A gigászi méretű képeket, a dinamikus kifejezéseket már megszokhattuk Vörösmartytól, de itt túltesz minden eddigi költői teljesítményén. Kozmikus távlatú és erejű képei a Csongor és Tünde óta elmélyültek, tömörebbekké váltak, tartalmukban és hangulatukban is gazdagodtak, asszociációk, érzések, sejtések egész sorát keltik életre.
Ezeknek a soroknak az égzengése, a költő menny és pokol távlatai között csapongó fantáziája szívbemarkolóan mutatja, milyen lelkiállapotba került Vörösmarty a szabadságharc leverése után. S minthogy itt van a vers közepe, ezekbe a sorokba sűrűsödnek bele a legégetőbb kérdések, itt a legintenzívebb az „ég és pokol” közötti villódzás!
Mindezek látomások, a zaklatott lélek kitörései. Vörösmarty a továbbiakban is elemi erejű képekben tárja elénk a szenvedést, a pusztulást:
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
A hulló angyal nem az angyali béke és üdvözülés képe, épp ellenkezőleg: az égből letaszított Lucifert idézi meg, tehát a veszedelem, a romlás képe.
Ez akár válasz is lehet arra a kérdésre, hogy mi zokog, ki dörömböl az ég kapuján: nem más, mint a hulló angyal, azaz a Sátán.
Tehát a mennyből a pokolba hulló, lázadó angyali seregek, ill. a Sátán maga dörömböl az ég boltozatján, mert vissza akarnak jutni a mennybe. Az ő elkeseredésük és bosszújuk majd az ember elcsábításában és bukásában fog testet ölteni (utaltunk már Milton Elveszetett paradicsomára, itt is felfedezhető a párhuzam).
Ha ezt az értelmezést vesszük alapul, akkor a vert hadak képe a bukott angyali seregeket jelenti, a vakmerő remények pedig a Sátán által újraélesztett remények, amelyek az ember engedetlenségét és bukását okozzák.
Persze, a költő nem állítja mindezt, hanem kérdezi: vagyis nem szánja határozott válasznak! A kérdésre, hogy ki dörömböl, mi zokog, több válaszlehetőséget is felvet: hulló angyal (azaz ördög)? Vagy ember? (A „tört szív” és az „őrült lélek” az emberekre utal, sőt, könnyen utalhat azokra a magyar hazafiakra, akik lélekben megtörtek vagy megőrültek a szabadságharc bukása miatt.)
Kézenfekvő az az értelmezés is, hogy a vert hadak a magyar seregek, a vakmerő remények pedig azok a várakozások, amelyeket a magyar hazafiak a krími háborúhoz fűztek, és amelyek valóban illúzióknak bizonyultak. Tehát itt ismét világosan a magyar szabadságharcra és a krími háborúra céloz Vörösmarty.
Tudvalevőleg a költő nem hitt abban, hogy bármi hasznunk származhatna a krími háborúból, ráadásul amúgy is gyűlölte a vérontást és az erőszakot. A magyar remények bukása ugyanakkor mélyen megrendítette őt, erről az 5. versszak is tanúskodik, amelyben párhuzamot von a magyar nemzeti tragédia és az emberiség ősi történetekből ismert, mitologikus és bibliai tragédiái között.
Így aztán az 5. strófában bibliai és mitológiai lázadók jelennek meg, engedetlenség, dac, bűn és büntetés, lázadás és a nyomában járó tragikum. A költő újraéli az emberiség történelmében megesett nagy bukásokat:
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
A fellázadt ember nem más, mint a bibliai Ádám, akit a bűnbeesés után kiűztek az Édenkertből a pusztába, büntetésül Istennel szembeni engedetlenségéért. A „lázadt” szóban benne van a szolgasors elleni tiltakozás: az ember még teremtőjétől sem tűri el a teljes leigázást. Ugyanakkor a „vad keserv” kifejezi a paradicsomi lét (az idilli boldogság) elvesztésének fájdalmát.
A „lázadt ember” képe ugyanakkor egyszerre konkrét és általános is. Az Édenkertből kiűzött első emberpárt jelenti konkrétan, de ott van mögötte egy általános jelentés is, melynek értelmében a kép az egész emberiségre vonatkozik.
Vörösmarty párhuzamot von saját kora és az ősi történet között: a magyar szabadságharc bukása ugyanolyan csapás volt, mint a paradicsomi lét elvesztése.
Az első emberpár lázadása után az első testvérgyilkosságot idézi fel a költő:
Gyilkos testvér botja zuhanását,
A gyilkos testvér a bibliai Káin, aki megölte fivérét, Ábelt, amiért Ábel áldozata jobban tetszett Istennek, az övét pedig elutasította.
Bár részletkérdésnek tűnik, nagyon érdekes, hogy a gyilkosság Vörösmartynál bottal történik. A Bibliában csupán annyi szerepel, hogy Káin megölte Ábelt, tehát a gyilkosság módja vagy eszköze nem derül ki se az eredeti héber szövegből, se a görög vagy a magyar fordításból.
Milton Elveszett paradicsomában Káin egy kővel öli meg Ábelt. Vajon Vörösmartynál miért bot a gyilkos fegyver?
Talán azért, mert a képi ábrázolásokon többnyire valóban bot, ásó vagy kapa, esetleg egy állkapocs szolgál eszközül a gyilkossághoz. A költő nyilván azért követte a bevett ikonográfiai hagyományt, hogy a jelkép közérthetőbb legyen.
A jelennel, azaz Vörösmarty jelenével való párhuzamot pedig az adja, hogy manapság ugyanilyen testvérharcnak és erkölcsi bukásoknak vagyunk tanúi. Gondoljunk az akkori politikai helyzetre, az oly sokat emlegetett belvillongásokra és árulásra, amit már Kölcsey is kárhoztatott a Himnuszban („Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”).
S az első árvák sírbeszédeit,
Ez a kép az emberiség történetében a halállal esőként szembesülő ember gyászát fejezi ki. A lázadásnak-bűnbeesésnek legsúlyosabb következménye, az emberiségre szakadt legnagyobb büntetés a halandóság, a halál.
Amúgy ez a kép sokkal nehezebben beazonosítható, mint a többi: a szakirodalom sokáig semmilyen forrását nem találta. Úgy tűnik, mintha a Biblia ihlette volna, de semmilyen bibliai szöveghellyel nem hozható kapcsolatba.
A vers kéziratában többféle változatban szerepel: az „Elsô árvák zokogó gyötrelmét”; „siró gyötrelmeit” illetve „fuldokló gyötrelmét” variációkat írta Vörösmarty.
Milbacher Róbert szerint ez a kép is, akárcsak a pokolbeli malom, Milton Elveszett paradicsomának hatását mutatja. Az Elveszett paradicsom 11. énekének legfontosabb motívuma ugyanis Ádám kétségbeesése, amikor szembesül azzal, hogy bűne miatt az utódai halandóak lesznek.
Épp az Ábelt meggyilkoló Káin tette révén szembesül a halállal először. Ádám kétségbeesik a gyilkosság miatt, de Michael arkangyal megnyugtatja, hogy a halál számtalan formában fogja elragadni az embereket, nem lesz mindenki gyilkosság áldozata.
Ugyanakkor érdekes, hogy Vörösmarty „első árvák”-at ír, hiszen a meggyilkolt Ábelnek nem voltak gyerekei, akiket árván hagyhatott volna.
A strófa gondolati magjában (5-6. sor) a lázadásnak egy görög mitológiából származó példája, az istenekkel dacoló Prométheusz története jelenik meg, aki az égből lelopta az embereknek a tüzet:
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
A szárnycsattogás baljós, veszélyt érzékeltető hang, s e sejtelmes sor után derül ki konkrétan, hogy a görög mítoszok hőséről van szó. A „kesely”, vagyis keselyű a megláncolt Prométheusz újra és újra kinövő máját tépi az idők végezetéig, az emberiség jótevőjének ez a büntetése tettéért.
A „halhatatlan” szó a kín jelzőjeként sajátos ízt ad a mondatnak, és a kín szót emeli ki. A kín, a szenvedés az, ami azóta is vár minden szépet, nagyot merő és akaró emberre.
Ezen túl még az igazságtalan büntetés motívuma adja a jelennel való párhuzamot: amilyen igazságtalanul Prométheusz bűnhődik, ugyanolyan igazságtalan büntetés sújtotta a magyarokat a szabadságharc megtorlásakor.
Vörösmarty költészetében egyébként nem először tűnik fel Prométheusz a lázadás archetipikus hőseként. Már 1837-ben, a Nemzeti Színház megnyitójára írt Árpád ébredése c. versében megidézi Prométheusz alakját mint a nagyot akaró és újat teremtő kulturhérosz archetípusát.
Ezzel az Aiszkhülosz-féle Prométheusz-értelmezés hagyományát folytatja, azaz Prométheuszban az emberiség jótevőjét látja, aki pártját fogta az embernek Zeusz önkényével szemben. Prométheusz Aiszkhülosznál szinte második teremtője az embernek, hiszen ő ruházza fel a világ megértésének képességével.
Vörösmartynál a szabadságharc előtt Prométheusz alakja olyan drámai hőst jelképezett, aki kitartóan küzd egy nagyobb hatalommal szemben, vállalva akár a bukást is. Ez a Prométheusz-kép szembemegy a Világos utáni korszak Prométheusz-értelmezésével, amely inkább Hésziodosz véleményét fogadta el.
Hésziodosz épp Prométheusz lázadásában látja az emberiség minden nyomorúságának okát, hiszen Zeusz az ő tette miatt zúdított minden szenvedést (betegséget, halált, nehéz munkát stb.) az emberiségre.
Ez az értelmezés már Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett c. verse óta jelen van a magyar irodalomban, s a 48-as szabadságharc bukása után ez szolgálta a hatalom érdekét, mivel Prométheusz figuráját negatív színben tünteti fel, s ezzel a lázadásról való lemondásra buzdít. Még Arany János is a prométheuszi figuráktól félti a békét 1850-ben, a lázadók nála sem az emberi méltóság és szabad akarat kiharcolói, hanem a béke megzavarói (Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől).
A vén cigányban a lázadás mint eszköz már közel sem olyan pozitív és optimista módon jelenik meg, mint többnyire a romantikában (pl. Shelleynél), de azért arra nem hajlandó Vörösmarty, hogy átvegye a hésziodoszi megalkuvó szemléletet, miszerint inkább mondjunk le minden lázadó, újító szándékról, mert az csak bajt hoz a világra.
Vörösmarty köztes megoldást választ. Nem állítja, hogy a lázadás okozza az emberiség nyomorúságát, viszont konstatálja azt, hogy a lázadás hiábavaló: az ember képtelen a lázadás által kivívni a szabadságát, méltóságát, boldogságát, egyszóval a lázadás mint eszköz nem eredményes.
A vén cigány első változatában Prométheusznak még nagyobb szerepet szánt Vörösmarty, ezért egyes elemzők úgy gondolják, hogy a 4. strófa is a Zeusz által legyőzött Prométheuszra tett utalások rendszere. Szilágyi Ferenc például a pokolbeli malom képét Ixion forgó kerekével, „szélmalmával” azonosítja, s ezzel antikizálja az egész lázadás-bukás képsort. Mások, pl. Martinkó András szerint erőltetett ez az értelmezés.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.