Vörösmarty Mihály: A vén cigány (elemzés)
Míg az 5. strófa a múltba tekintett, azaz időben eltávolodott a jelentől, addig a 6. versszak térben távolodik el: a lírai én külső szemlélőként, kozmikus méretekben gondolkozva tekint rá a Földre:
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
Kozmikus távlatból nézve a Föld csak egy saját keserű levében forgó, nyomorúságos „vak csillag”, a mérhetetlen emberi szenvedések színhelye.
Itt, a 6. versszakban mondja ki végre Vörösmarty azt, ami a torkát fojtogatja, ami miatt újraélte az emberiség minden szenvedését, egyszóval ebben a strófában van a vers kulcsa.
A költő úgy gondolja, megérdemelné az emberiség, hogy bűneiért büntetésképpen a Föld elpusztuljon egy hatalmas viharban:
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
A verset uraló keserű, fájdalmas érzelmek tekintetében ez a versszak hoz némi változást: a költő ugyan el van keseredve, de felismeri, hogy a vihar nemcsak rombol, hanem tisztít is, a harc és a nyomában járó szenvedés megtisztítják a világot.
Kézenfekvő a párhuzam: ahogy a vihar megtisztítja a levegőt a szennytől, piszoktól, úgy tisztul meg az emberiség a szenvedéstől.
Az Előszóban Vörösmarty még csak a vész romboló erejét látta, de mostanra felismerte, hogy a kozmikus, világméretű, a bibliai vízözönre emlékeztető vihar kettős természetű: nemcsak pusztulást hoz, hanem újjászületést is, ezt jelképezi Noé a versben.
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
A költő itt ismét bibliai képhez, metaforához folyamodik, méghozzá a vízözön legendájához.
Ez az új vízözön elpusztítja a jelenlegi világot, de egyszersmind megvált minket a bűneinktől és megszabadít a szennytől is, utána pedig jön egy új Noé, aki bárkáján átmenti mostani világunk értékeit egy új, szebb világba.
A költő hangja tehát bizakodó lesz: reméli, hogy a történelmi vihar után egy szebb világ, az örök béke korszaka jön el, és ódai emelkedettséggel hirdeti a jövőbeli boldogságot.
Ez az optimizmus igen nagy fordulat a vers végén, amelyet mindeddig a reménytelenség és a kétségbeesés hangjai uraltak. Bizakodását a költő nem indokolja semmivel, a megtisztulás-hit nem következik a vers gondolatmenetéből és Vörösmarty jól ismert, körforgásszerű történelemszemléletéből sem, amelyről fentebb már volt szó.
Az irodalomtörténészek persze igyekeztek megfejteni a rejtélyt, és egyesek arra jutottak, hogy Vörösmarty azért lett derűlátóbb, mert átértelmezte a körforgás szemléletét.
Ha nem történelemfilozófiai, hanem természeti törvényként fogjuk fel a körforgást (mint pl. az évszakok váltakozása: születés-élet-halál-születés), akkor bizakodásra ad okot az, hogy mindig jön egy újjászületés a pusztulás után. Ez a gondolat reményt ad, hogy visszatér az egykori harmónia, ami igazi ünnep lesz majd.
A költő ennek az ünnepnek, az új, szebb világnak prófétájává válik, a költemény hangvétele pedig ódaivá tisztul.
A 7. versszak is úgy indul, mintha a lírai én muzsikálásra akarná felszólítani a vén cigányt, azaz önmagát, de aztán nem úgy folytatódik, ahogy várnánk:
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
A vers végére a remény győz, himnikussá csendesül a költő hangja, lelke megnyugodni látszik:
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Ez az ünnep a távoli jövőben lesz majd valamikor, és nemcsak a magyarságra, hanem az egész emberiségre vonatkozik. Ez arra utal, hogy a költő hisz a megváltásban, az emberiség megtisztulásában és nemzete jövőjében is.
Akár a Szózat szavai is fülünkbe csenghetnek: „Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor…” Már akkor is hitt Vörösmarty a szebb jövőben.
Most arra biztatja magát, hogy majd akkor daloljon, azaz írjon verset, amikor a háborúnak, a viszálynak vége lesz, és eljön az a boldogabb kor, amelyet fentebb megjövendölt:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Tehát a vén cigány akkor akarja elzengeni legnagyszerűbb dalát vidáman és lelkesedve, amikor a rengeteg vérontásnak vége lesz, és eljön az örök béke kora, amikor a nagy vérveszteség kimeríti az ellenséges indulatokat és az emberek fölismerik egymásban a testvért.
Nem véletlen, hogy Babits Mihály A vén cigány legfőbb mondanivalóját az egyetemes világbéke gondolatában látta 1935-ben!
Azok a kortársak, akik a hazafiúi bizakodást keresték a műben (a krími háború okán), csalódtak benne, Vörösmarty ugyanis legalább annyira nemzetközi lelkületű költő, mint amennyire hazafi. Bizony felháborodott a hatalmasok háborúján, mert a nagy világkavarodásban mindenekelőtt az emberiség közös érdekét nézte.
Mindig is irtózott a vérontástól, de a szabadságharc bukása után a háború pusztításait látva békevágya még erősebb lett. Úgy tartotta, a háború bűn (ugyanakkor a nemzeti önvédelem kötelességét sohasem tagadta meg a pacifizmus kedvéért). Bár jelen van a versben a magyar nemzet bilincsbe verése miatti fájdalom, és főként egy jobb világ utáni sóvárgás is, fő gondolata a világbéke.
Ezért ahogy Petőfit a világszabadság költőjének tekintjük, ugyanúgy tekinthetjük Vörösmartyt a világbéke költőjének, ugyanis Babits és Radnóti előtt ő volt a világbéke eszméjének leghatásosabb megszólaltatója.
Ráadásul a nemzetközi tendenciák is hasonlóak voltak. Épp az 1850-es években indult el az ún. békemozgalom: 1848-ban tartották az első nemzetközi békekongresszust Brüsszelben, 1849-ben Victor Hugo elnökletével a másodikat Párizsban. 1854-ben pedig John Bright az angol parlamentben a békemozgalom nevében tiltakozott a krími háború ellen.
Itt látszólag visszavonja a költő mindazt, amit az egész költemény során mondott! Az utolsó strófa az egész verssel ellentétben áll, hiszen módosul a mű legstabilabb blokkja, a refrén:
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Eddig a refrén arra biztatta a vén cigányt, hogy muzsikáljon, az utolsó refrén azonban visszavonja ezt a felszólítást. Arra biztatja a zenészt, hogy maradjon csendben és várjon, tehetségét és erejét tartogassa egy jobb kor számára.
Mit jelent ez a költőre nézve? Azt, hogy ne írjon verseket addig, amíg el nem jön az a jobb világ, amelyben már örömről írhat, és nem kell bukásról, nyomorúságról, pusztulásról számot adnia. Így a refrén módosításával feloldódik a költőszerep ellentmondásossága is.
Vörösmarty szerint akkor lesz érdemes alkotni, amikor a művészet nem társadalomjobbító szerepet tölt be, amikor a világ gondja nem a művészek vállát nyomja, amikor a költészet függetlenítheti magát a közéleti eseményektől, amikor nem lesz benne többé kényszer, hanem kizárólag esztétikai foglalatosság lesz. Az lesz a méltó költészet ideje.
Itt tehát a művészet szerepéről, feladatáról mond véleményt, így a vers egyfajta ars poeticának is felfogható.
Vörösmarty tehát halála előtti utolsó nagy költeményében felülemelkedett minden kétségen, fájdalmon és csüggedésen, költőként mondott utolsó szavaival hitet tett az emberiség fejlődése, a szebb világ, a jobb jövő mellett.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
Nagyon örülök ennek az elemzásnek.