Címértelmezés, a vers beszédhelyzete

A cím metaforikus: a vén cigány, mivel muzsikus cigányról van szó, a költőt jelenti: a zene a költészet, a cigány (azaz a zenész) pedig a költő metaforája. (A dal, főleg pedig a hangszer, itt pl. hegedű már ősidők óta a költészet jelképe).

Általánosabb nézőpontból pedig a zene a művészetet, a muzsikus cigány pedig a művészt jelöli.

A vers kiinduló beszédhelyzete is a vén cigány alakjához kötődik: a lírai én zenélésre szólítja fel őt. Ez a „húzd rá, cigány!” felszólítás ismerősen csengett a korabeli magyarok fülének, hiszen a cigányzene a gondok-bajok időleges félretolásának, a bánat átmeneti elfelejtésének – ahogy akkoriban nevezték, a sírva vigadásnak – szokásos eszköze volt.

Igaz, Vörösmarty sehol nem formálja meg a versben a sírva vigadó – duhajkodó, haláltáncszerűen mulatozó – ember figuráját, azonban tagadhatatlanul bordalként indítja a verset: az első sor és a refrén egyfajta bordal-keretet ad A vén cigánynak.

A refrén ezt a bordal jelleget mindvégig megőrzi, emlékezetünkbe idézve a beszédhelyzetet: a borozó ember zenélésre szólítja fel az öreg muzsikus cigányt. Ugyanakkor a refrént később háttérbe szorítja a versszakok változó része, amely elszakad a kezdő képtől és a bordal-kerettől.

Bordalt már Anakreón is írt (ősi műfaj, már az ókorban is művelték), és írt Csokonai is (volt a magyar költészetben is hagyománya), sőt maga Vörösmarty is írt (a két legjobb a Fóti dal és a Keserű pohár).

A vén cigány azonban nem bordal, hiába indul bordalszerűen. A költő nem követi a műfaj hagyományait, pl. a bordalok egyetlen érzést fejeznek ki, nincs bennük olyan érzelmi hullámzás, mint A vén cigányban.

Igazából csak az első versszak illik bele a bordal hagyományos formáiba.

Önmegszólítás

Tehát a vers alaphelyzete szerint a borozó ember megszólítja az öreg muzsikus cigányt. De mivel a cigány a költő metaforája, vagyis a kettő egy és ugyanaz, a lírai én végeredményben önmagát szólítja meg. Ezért A vén cigányt önmegszólító versnek is szokás nevezni.

Az önmegszólító vers főleg a 20. században lett gyakori, de már a 19. századi költészetben is ismerték. A költő egyes szám második személyben megszólít valakit, aki az ő alteregója, azaz saját magát szólítja meg. Miért teszi ezt?

Az önmegszólító versekben általában valamilyen belső válságélmény vetül ki, egy belső vita zajlik. A költő többféle lírai szerepet felvesz, megszólítja saját énjét és önmagával vitatkozik, miközben kívülről nézi saját magát. Ez tehát eléggé meghasonlott állapot, egyfajta belső vívódás, a lírai én megosztja magát több szólam között a versben.

A vén cigányban egyértelmű, hogy a költő a vén cigány, ezt érezni lehet abból az önmarcangoló pátoszból is, amivel megszólítja a címbeli vén cigányt.

Nem véletlen, hogy ez a vers túlnő Vörösmarty minden társadalmi költeményén, a Gondolatok a könyvtárban című versén, Az embereken, és az Előszón is: a személyes jelleg teszi különlegessé.

Azelőtt önmagáról soha egyetlen szót nem ejtett a költő: mindig azonosult az emberiséggel vagy a magyar nemzettel, saját élethelyzetéről, lelkiállapotáról nem adott hírt. A vén cigány azonban megjeleníti az öreg Vörösmartyt is.

Itt nemcsak egy ember vívódik a történelem tanulságaival, hanem a vers egyben egy öreg, megtört művész önarcképe is, aki egy kicsit emlékeztet Arany Őszikéinek elszigetelt, a világból kiöregedett figuráira. Sőt, még az Őszikék önbiztató, önironikus, rezignált hangjából is van benne valami.

Két párhuzamos szólam van a versben: a refrén és az előtte álló hat sor, és a kettő között egyre nagyobb ellentét keletkezik.

A refrén felszólítja a vén cigányt, hogy ne törődjön a világ bajával, felejtse el a gondjait, és csak muzsikáljon. A refrén előtti sorokból azonban kiderül, hogy a megszólított képtelen ezt megtenni. Rögeszmésen tépelődik azon, amin nem kéne, aminek a mellőzésére felszólította magát.

Vörösmarty tudta, hogy tépelődés helyett inkább alkotnia kéne, ezt várják tőle, ahogy a cigánytól is elvárják, hogy a hegedűjátékával mulattassa az embereket, akár vidám, akár szomorú. Ugyanígy elvárja a világ a művészektől is, hogy reményt nyújtsanak az embereknek a vigasztalan helyzetekben – pedig pontosan ez volt az, amire Vörösmarty nem érezte magát képesnek.

A vers alapkérdése

A vén cigány arról is szól, hogy mi a művészet feladata, így egyfajta ars poeticának is felfogható. Alapkérdése, hogy mi a költészet szerepe egy olyan korban, amely elvárja a vigasznyújtást a reménytelen helyzetben, de amelyben ugyanakkor lehetetlen és hiteltelen is a váteszköltői hagyomány folytatása.

Vörösmarty úgy érezte, ő csak a szenvedést, a pusztulást, a hősies, de elbukott küzdelmet tudja megénekelni, csak azt, ami a szívét nyomja. Nem is lenne hiteles másként. Ezzel szembement a kor művészetfelfogásával – a kortársak úgy gondolták, a költőnek kell tartania a lelket az emberekben, hittek a költészet társadalomformáló erejében.

Elvárták tőle, hogy alkosson, és ő is elvárta magától, így Vörösmarty, aki ekkor már beteg, fáradt, gondterhelt, szomorú idős ember volt, halála előtt még egyszer utoljára megpróbálta magát rákényszeríteni az alkotásra.

Egy belső kényszer is hajtotta, ezért buzdítja a refrénben a vén cigányt – önmagát – a zenélésre, azaz a versírásra, egy utolsó nagy erőfeszítésre, egy utolsó nagy mű megalkotására. Hosszú tétlen időszak állt ekkor már mögötte, ez is zavarta (vall erről a versben is: „Ne lógasd a lábadat hiába”).

A költeményben tehát egy ellentmondásos, paradox alaphelyzetet látunk: az idős, fáradt költő – a vén cigány – alkotásra hajszolja magát, holott érzi, hogy nem képes arra, amit várnak tőle, nem képes a vigasznyújtásra (amit a búfelejtésre használt, könnyed cigányzene jelképez).

Ezt az ellentmondást Vörösmarty az utolsó versszakban azért mégiscsak feloldja, méghozzá úgy, hogy módosítja a refrént: majd akkor zenélj, mondja magának, azaz akkor írj verset, amikor eljön az a jobb világ, amelyben már nem kell a világ gondjával törődnöd: „Akkor vedd fel újra a vonót, (…) Húzd, s ne gondolj a világ gondjával”.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!