A mű utóélete és jelentősége

Kölcsey Ferenc az a költő, akitől minden magyar ember tud idézni, hiszen ő írta nemzeti himnuszunkat. Igaz, ő maga nem szánta nemzeti himnusznak, és nem is érhette meg, hogy azzá váljon. A vers akkor vált ugyanis általánosan ismertté, amikor megzenésítették.

Erkel Ferenc a Nemzeti Színház pályázatára készítette el a Himnusz zenéjét 1844-ben, műve nyertes lett, és még abban az évben be is mutatták (nyilvános ünnepséget először 1848. augusztus 20-án nyitottak meg a Himnusszal). A gyönyörű költemény – méltó dallamával együtt – hamar meghódította a közönséget: villámgyorsan elterjedt az országban, hangjegyes kiadása is megjelent.

Nemzeti himnusznak azonban még mindig nem tekintették, mert sokáig inkább Vörösmarty Szózata töltötte be ezt a szerepet. Ez a helyzet a századfordulóra kezdett megváltozni, akkor vált (bár még nem hivatalosan) nemzeti himnusszá Kölcsey alkotása. A magyar közakarat, közmegegyezés ugyanis ezt a verset kívánta nemzeti énekének.

A hivatalos állami himnusz azonban az Osztrák-Magyar Monarchia idején egy Haydn-mű volt, a Gott erhalte, az osztrák császári himnusz, amit hiába fordítottak magyarra (1854-ben), néphimnusz nem lett belőle.

Kölcsey művét a magyar országgyűlés először 1903-ban ismerte el hivatalos állami himnuszként, de a törvényt Ferenc József császár nem szentesítette, ezért nem léphetett hatályba. Így először 1989-ben kerülhetett sor arra, hogy a Himnusz jogszabályi védelem alá kerüljön, és a magyar alkotmány kimondja, hogy „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ma már igazán csak az első versszaka közismert, mert hivatalos alkalmakkor ezt játsszák, illetve éneklik.

Érdekesség, hogy Kölcsey versének születése előtt is léteztek olyan énekek, amelyek a nemzeti himnusz funkcióját töltötték be. Három ilyen egyházi népénekről tudunk: a katolikus magyarok a Boldogasszony anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga… kezdetű dalokat énekelték; a reformátusok pedig a 90. zsoltárt (Tebenned bíztunk eleinktől fogva).

Ezt a szerepet töltötte be a már említett Rákóczi-nóta is, egy II. Rákóczi Ferenchez forduló panaszos ének, amely az 1730-as években keletkezett és a Rákóczi-szabadságharc bukását és a magyarság sorsát siratja. Gyakorlatilag első nemzeti himnuszunk volt, a Habsburgok többször be is tiltották, de népszerűsége csak a Rákóczi-induló elterjedésével csökkent a 19. században (az indulót Erkel és Liszt Ferenc is megzenésítette, de a legismertebb változat Hector Berlioz feldolgozása lett).

A Himnusz nemzeti jelképpé, a magyarság összetartozásának kifejezőjévé vált az idők során. Mivel Kölcsey 1823. január 22-ére keltezte a verset, minden évben ezen a napon ünnepeljük meg a magyar kultúra napját (1985 óta).

A Himnusz jól érzékelteti azt, hogy milyen érzések, vágyak töltötték el a reformkori magyar nemesség legjobbjait. A dicső nemzeti múlt a nemzeti függetlenség akarására ösztönözte őket, újraéledt bennük a hazafiság, keresni kezdték a nemzeti hanyatlás okát (amit a széthúzásban, az egység hiányában véltek megtalálni).

Kölcsey, mint romantikus költő, mélyen átélte a múlt viharos eseményeit, és szenvedélyes szabadságszeretettel szólaltatta meg a jobb jövő vágyát. Szavai az egész magyarság fájdalmát és sóvárgását fejezték ki.

A Himnusznak nem a terjedelme monumentális, hanem a mondanivalója fenséges, és a benne feltörő érzések, melyek az egész nemzet szívéből és szívéhez szólnak. Ezért tartjuk nagy versnek. Kölcsey pedig, egyéni gyötrődésein felülemelkedve, ezzel a költeménnyel lett a nemzet, a közösség nagy költőjévé.

Sokan tartják sötét, borúlátó műnek a Himnuszt, de ha belegondolunk, milyen volt a magyarság történelme 1823-ig, ez aligha meglepő. És ha belegondolunk abba, hogy milyen volt a történelmünk 1823 óta, akkor az sem meglepő, hogy a Himnusz a mai napig aktuális.

Kölcsey kora óta minden egyes történelmi korszaknak megvolt a maga katasztrófája vagy megpróbáltatása. A jelenben is át tudjuk élni a vers mondanivalóját, tekintettel a 20. századnak a magyarságra nézve tragikus eseményeire, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat. Ez az oka, hogy a Himnusz olyan erős érzelmeket mozgat meg: a sorsunkról szól, a közös magyar sorsról. Valahányszor halljuk, mélyen átérezzük nemzeti múltunk tragédiáját és hősi pátoszát. Aligha van olyan műalkotás, amely nagyobb hatással lenne a magyar nemzeti lélekre, mint a Himnusz.

„Hogy a magyarság ezt a költeményt tette meg nemzeti énekévé, ritka szerencsés választás volt. Valahányszor ajkára veszi, megismételheti azt az egybefonódást, mellyel egy messze elkülönülésből jövő költő érzelemvilága vált eggyé a nemzetével.” (Kerecsényi Dezső)

Amíg magyar ember lesz a földön, addig ez a költemény halhatatlan marad. 🙂