A mű központi versszaka, szimmetriatengelye a 4. versszak, amelyben a „hajh” szó fordulópontot jelent (innentől következik a nemzeti csapások zord felsorolása).

  Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,

Vagyis Isten haragja jogos: bűnöket követtünk el, ezért bűnhődnünk kell. Igaz, hogy megérdemelt a büntetés, a költő szerint azonban túlzó: ezt éreztetik a költői képek, amelyeknek döbbenetes nagy láttató ereje van. Ezek hiperbolikus képek (költői túlzások).

Eddig a magyar történelem dicsőségeit, büszkeségeit sorolta fel, most a nemzeti nagyságot jelképező motívumok fordított párhuzamként térnek vissza. A honfoglaló magyarok által megtalált haza, a Kárpátok szent bérce helyett most már a bujdosók járta bércekről olvashatunk, a legyőzött törökök helyett győztes oszmánokról, az idilli táj helyett pusztuló országról.

Először a „tatárjárás” pusztításait idézi fel (amely tulajdonképpen mongol betörés volt a középkorban, ezért Kölcsey is ekként említi):

Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,

(Valójában ez még Mohács előtt volt, vagyis abban az időszakban, amikor Isten csupa áldást adott a magyar népre; de mivel a tatárokat is ránk küldte, ez az időszak, a dicső múlt sem lehetett teljesen bűntelen.)

Azután a török hódoltságot érzékelteti a „rabiga” képével:

Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Érdekes, hogy Bécs legyőzésének nincs meg az ellentétpárja. Kölcsey feltűnővé teszi az ellentétpár hiányát, mintegy elhallgatja és ezáltal arra késztet, hogy továbbgondoljuk a párhuzamot. De egyébként sem az eseménytörténeti teljesség volt a költői cél, hanem a kétféle sorshelyzet megragadása.

A 2-4. versszakban Isten cselekszik, az ő tetteiről kapunk felsorolást, az 5-7. versszakban viszont az ember szenved és cselekszik.

Az 5-6. versszak a költemény érzelmi-hangulati tetőpontja. Miből érezhetjük ezt? A „hányszor” névmással kezdődő felkiáltó mondatokból, amelyek anaforaként kétszer ismétlődnek (anafora: a költő ugyanazzal a szóval, szószerkezettel kezdi a sort). Ez az erőteljes inverzió komor indulatokat, feszültséget, izgatott lelkiállapotot érzékeltet.

Használ Kölcsey egy félelmetes erejű képet is, amelyet Tacitustól kölcsönzött:

  Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!

Cornelius Tacitus (?55-?118) római történetíró a Kr.u. 9-ben a teutoburgi csatamezőn elpusztult római légiók fehérlő csonthalmairól az Annales című művének I. 61. fejezetében írt. Innen származhat a Himnuszban használt kép.

Ezek az erőteljes, érzékletes képek a teljes katasztrófa érzetét keltik.

A törököket Ozmán vad népének nevezi, mivel Oszmán török szultán volt a Török Birodalom megalapítója.

Kölcsey nem sorolja fel, mik voltak a magyar nép bűnei, amik miatt Isten bünteti, csak egyet említ, de azt nyomatékosan: az egység, az összefogás hiányát (ez volt a gond Mohács idején is, és Kölcsey korának nemessége is ebben volt hibás).

A széthúzást a belviszály, a testvérháború képével érzékelteti:

Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Az itt elhangzó „szép hazám” a vers beszélőjének legszemélyesebb vallomása (ezt a birtokos személyjelből érezzük). Nem „hazánk”-at ír, hanem „hazám”-at, vagyis itt nem a nép nevében beszél, hanem a saját érzéseit, hazája iránti szeretetét fejezi ki ezzel a szóval.

A saját hazájára támadó ember képe arra utal, hogy nemegyszer saját fiai veszejtették el, árulták el a hazát.

Hogy valóban erről van szó, azt főleg Kölcsey más verseiből, írásaiból tudjuk. Felelősségre vonta ugyanis a főnemességet, de saját osztályát, a köznemességet is (pl. Rebellis vers c. művében), amiért nem bosszulta meg a Wesselényi-összeesküvésben részt vállalt Zrínyi Péter (a költő öccse) és Rákóczi halálát, és Napóleon felhívására is visszautasítással reagált (Napóleon nemzeti függetlenséget ajánlott fel Magyarországnak és Esterházy Miklós herceget akarta volna magyar királlyá koronáztatni 1809-ben, de a herceg hű volt a Habsburgokhoz és nem fogadta el a koronát). A magyar nemesség újra meg újra elszalasztotta a történelmi alkalmat a haza szabadságának kivívására Kölcsey szerint, ezért megérdemli a szolgaságot és az utókor átkát.

Az anyaföld tehát egymást gyilkoló fiainak hamvvedre lett (a hamvveder nem más, mint urna, amelyben az elégetett holttest hamvait őrizték). Kölcsey a belháborúkra utal, amelyeket a magyarság bűnéül ró fel.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!