Úgy látja, a nép nem tud önmagán segíteni: a megvertség érzése, az állandósult bűntudat megbénítja, cselekvésképtelenné teszi a közösséget, ezért meg kell szabadulnia a kollektív bűntudattól. Ehhez kér a költő Istentől segítséget a magyarság számára, mert ezen a népen már csak Isten kegyelme és szánalma segíthet.

  Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.

Mit jelent, hogy „vészek hányának”? A „vész” szó ma nagyjából veszélyt, veszedelmet jelent, bizonyos esetekben még romlást, pusztulást is jelenthet. Itt a versben azonban a magyar népet „vészek hányták-vetették”, tehát leginkább valamilyen tengeri viharra lehet asszociálni (a vész jelenthet vihart is, pl. szélvihart, szélvészt). Égiháborúra, háborúra kell tehát gondolni: a „vészek” a magyar történelem viharos fordulatait jelentik.

A verset keretbe záró utolsó strófa sokkal komorabb, esendőbb, könyörgőbb, mint az első. Sötétebbnek érezzük így, hogy előtte a múlt sorscsapásait és a jelen sivárságát festette le a költő.

Vannak eltérések az első versszakhoz képest, amelyek a komorságot erősítik. Említettük már az „áldd” és „szánd” szavak cseréjét. De még a szórend felcserélése is ezt a hatást eredményezi, első strófa: „Isten, áldd meg a magyart”, utolsó strófa: „Szánd meg Isten a magyart”. Az előre kerülő szó mindig sokkal hangsúlyosabb, és az utolsó versszakban ez a szó a szánalom.

További, komor hatást növelő eltérések: az első strófa második sorában „Jó kedvvel, bőséggel” állt, az utolsó strófa második sora ellenben: „Kit vészek hányának”. A negyedik sor az első versszakban: „Ha küzd ellenséggel”, az utolsó versszakban: „Tengerén kínjának” (a „tengerén” szó itt jelzőként szerepel, vagyis a „tengerén kín” tengernyi, tengernél is több kínt jelent).

A legtöbb ellentét a virágzó és a haldokló hazát állítja szembe. Az Istenhez címzett könyörgésbe tehát beépül egy haza-himnusz is, melyben megtalálhatók a legfőbb haza-jelképek: címer (bérc, folyók) és zászló, valamint a haza virágzását szolgáló gazdasági és katonai erő. Mindezek hiánya a büntetés, és még a táj, a természet is ellenséggé válik a haza fiai számára.

Ez a sok büntetés azonban, bár valóban bűnösök vagyunk, túlzás, ezt érezteti az utolsó pár sor:

Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

A sorscsapások, nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Annyira meghaladja, hogy nemcsak a már elkövetett bűnökért bűnhődött meg a magyarság, hanem megbűnhődött a jövőbeli bűnökért is, amiket még el sem követett.

Mi a vers végső mondanivalója? Az, hogy a magyarság saját maga okozta a vesztét, maga játszotta el szabadságát, boldogságát, de oly sok csapás, szenvedés, pusztulás után ismét megérdemelné már a boldogabb jövőt.

Egyetlen halvány reménysugár villan fel a mű végén: hogy jöhet még „víg esztendő”, hiszen a nép annyit bűnhődött, hogy most már ismét joga van a boldog jövőhöz. A múlt és a jövő bűneinek levezeklése hatásos érv a jobb jövő kiérdemlése mellett.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!