A vers értelmezése

A vers beszélője a költő, aki közvetítésre vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a saját nevében beszél tehát, hanem egy közösség nevében, amellyel azonosul, de el is különül tőle, hiszen olyan vonásait is látja, amelyeket csak külső szemlélőként (távolságot tartva) lehet észrevenni.

Az első és az utolsó versszakban – vagyis a keretversszakokban – egyértelmű ez a közvetítő szerep, hiszen a beszélő E/3. személyben beszél a magyarságról. A 2. versszakban átvált T/1. személyre, ami azt jelzi, hogy ő is az érintettek közé tartozik, vagyis közösséget vállal a magyarsággal.

Tehát egy imaformájú strófával, E/2. személyben, Isten megszólításával és áldáskéréssel kezdődik a vers:

     Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;

A beszélő áldást kér a magyarságra Istentől. Az áldáskérés egy kegyelmi állapot kérése. Az áldás egy kegyelemteljes állapotot jelent: tudjon a nép békében élni, alkotni, teremteni, átadni a jót, vagyis sugározza magából a jót az ember.

A költő nem saját sorsán akar változtatni, nem saját magának kér, bár a magyar népbe ő maga is beletartozik. Nem önös érdekek indítják fohászkodásra, hanem a felelősségérzet.

Vajon mire gondol Kölcsey, amikor „jó kedv”-et ír? Mai jelentése ennek a kifejezésnek „jó hangulat”, „vidámság”. Akkoriban azonban a „kedv” szó az örömet, boldogságot, boldog életet is jelentette. A költő tehát nem egyszerűen jó kedélyállapotot, vidámságot, hanem egy örömteli életformát, szeretetet, boldogságot, életerőt, életkedvet kér Istentől.

A másik dolog, amit kér, a bőség, egyrészt lehet anyagi természetű: ne kelljen nyomorogni, éhezni az embereknek, legyen bő termés és éljünk jólétben. Ugyanakkor ezek a szavak nem köznapi értelemben szerepelnek, hanem többletjelentésük is van: a bőség például a nemzet továbbélésének lehetőségét jelenti. Láthatjuk, hogy Kölcseynél egy-egy metaforának nagy jelentésudvara van.

A „feléje” szó jelentése itt „fölé”, „föléje” (Kölcsey kelet-magyarországi lévén az „e”-ző nyelvjárásba tartozott, ezért írta, hogy „feléje”, de ez a szó nála nem azt jelenti, hogy valaki irányába, hanem azt, hogy valaki fölé). Védő kart, védőpajzsot egyébként sem valaki felé, hanem valakinek a feje fölé szoktunk tartani.

Vagyis a költő azt kéri Istentől, hogy óvja a magyarságot háborúi során: ha a nemzetet ellenség támadja meg, ha harcol, akkor Isten segítse meg, hogy ép maradhasson.

Ugyanakkor védő kart nyújtani valaki fölé a pap áldást osztó mozdulatára emlékeztet. Tehát a „Nyújts feléje védő kart” sor tulajdonképpen azt is jelentheti, hogy „áldd meg!” Vagyis a harmadik sor az első sor szinonimája is lehet.

Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Miért adjon áldást Isten a magyarságnak a beszélő szerint? Azért, mert ez a balsors sújtotta nép már annyit szenvedett, hogy megbűnhődte a múltban elkövetett bűneit, sőt, a jövőbeli bűneiért is vezekelt már.

Figyeljünk fel a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó szókincsre: „Isten”, „áldás”, „megbűnhődni”, ezek keresztény fogalmak.

Az első strófa két témája tehát az áldáskérés Istentől és ennek indoklása. Ezt a két témát az 5. sor fűzi egybe („Bal sors akit régen tép”), mivel egyszerre kapcsolódik az első sorhoz és a hatodikhoz.

A „Hozz rá víg esztendőt” sorban a költő a szokásos újévi köszöntők, jókívánságok szófordulatát alkalmazza: „Adjon Isten minden jót / Ez új esztendőben!”, szokták mondani újévkor. A jókedv, boldogság, szerencse és a bőség képzetei tapadnak az újévhez is.

Érdemes még kitérni Kölcsey népfogalmára. Míg Berzsenyi csak a nemességet értette nemzet alatt, Kölcsey népről beszél a Himnuszban, nem nemzetről, és nem csupán a nemességet érti rajta. Nála a nép nem azonos a nemesi nemzettel, hanem a teljes népet jelenti.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!