Janus Pannonius: Búcsú Váradtól (elemzés)
A Búcsú Váradtól szerkezete, verselése
Janus Pannonius 7 azonos felépítésű strófára tagolta a verset, amelyek zárt, harmonikus, szimmetrikus egységet alkotnak. Minden strófát egysoros refrén zár le, és minden versszak a búcsúzásnak egy-egy motívumát szólaltatja meg. A versszakok hatsorosak (5 sor plusz a refrén).
A refrénnek poétikailag két feladata van a versben: lezárni az adott gondolategységet és továbblendíteni a verset a következő gondolathoz.
A költeménynek egy görög eredetű versformája van, az ún. hendekaszillabus, amely egy 11 szótagos, 5 verslábból álló mérték (phalaikoszi sornak is nevezik). Hagyományos tagolása: — ∪| — ∪∪|— || ∪|—∪|—∪, hozzátéve, hogy az első, az utolsó és a sormetszet utáni verslábban a rövid szótag helyett állhat hosszú is. A hendekaszillabus tehát lehet trochaikus és jambikus is, de az egyik lábnak kötelezően daktilusnak kell lennie.
Az ókori görög és római (Catullus, Horatius), majd később az olasz költők (pl. Dante, Petrarca) kedvelték ezt a sorfajtát. Igaz, a humanista felfogás szerint az epigrammák íródnak ebben a versformában, de a Búcsú Váradtól azért még nem epigramma. Sokkal líraibb és terjedelmesebb, mint az epigrammák.
A vers gyors tempójú, s ez a pattogó ritmus a trochaikus-daktilikus lejtésnek köszönhető, ez teszi a verset könnyeddé és lendületessé. Elmondhatjuk tehát, hogy a versmérték megfelel annak a hangulatnak, amit a vers közvetít. Érezzük a türelmetlenséget, a tettvágyat, a sürgetést, a várakozást (az újabb feladat, ami rá vár, az újabb kihívás lelkesíti a költőt).
A vers legfontosabb szerkesztési elve az ellentétező szerkesztés. Figyeljük meg, hogy teli van a mű ellentétekkel!
Például a refrén dinamikus, lendületes (újra meg újra figyelmeztet, hogy menni kell), míg maguk a strófák inkább statikusak, állóképszerűek (ezekben jelenik meg a szeretett város, amely visszahúzná, marasztalná a költőt). Ez az ellentét jól érzékelteti, hogy milyen érzelmi feszültséget okoz ez az utazás Janusnak.
Minden egyes versszak felmutatja a humanista értékrend egy-egy elemét, a búcsúzásnak egy-egy motívumát. A strófákban levő állóképszerű, nyugodt, miniatűr jeleneteknek az útra sürgető refrén az ellenpontja, amelyben dinamizmus, lázas tettvágy nyilatkozik meg.
A lírai én ellentmondásos, ambivalens érzéseket táplál saját utazásával kapcsolatban: izgul is miatta, menne is, türelmetlen, vágyik az új élményekre, a kalandra, de szomorkás is, maradna is, nehéz megválnia a várostól, ahová kedves emlékek kötik. A búcsú tehát egy nagyon összetett dolog.
Alapjában véve ez a kettősség adja meg az egész versnek az alaphangját. Ráadásul a zárt, fegyelmezett forma is ellentétben áll a költő zaklatott lelkiállapotával.
És ez az ellentétezés a strófákon belül is megvan, pl. az idősíkok folyamatosan keresztezik egymást. Az utazás révén a jövő irányába haladunk, de a lírai én gondolatai ellentétes irányba, a múltba szállnak vissza (emlékein mereng). Hasonló tér-idő viszonyok Petrarca szonettjeiben vannak.
A múlt emlékei visszatartó erővel bírnak, a jövővel kapcsolatos várakozások, remények és bizakodás ellenben siettetnék a lírai ént. Ezért érez a költő a jelenben zaklatottságot, szorongást, ezért van a műnek elégikus hangvétele.
A szorongó érzést persze az ismeretlentől való félelem is kiválthatja, és az, hogy kiszakad a megszokott környezetéből, elhagyja az otthonát, a várost, amit szeret.
Ehhez jön ráadásként az a tény, hogy Várad sokkal „civilizáltabb” volt, mint az ország többi része, a pezsgő szellemi élet Itáliára emlékeztette Janust, ezért is szeretett itt lenni.
Persze, azt mindenki tudja, hogy Mátyás király volt a reneszánsz kor egyik nagy fejedelme, aki tudósokat és művészeket gyűjtött maga köré – de ez később történt, Mátyás udvara csak az 1470-es években vált a reneszánsz kultúra központjává. Most még csak 1458-ban vagyunk, a király éppen hogy trónra lépett, ráadásul nagyon fiatalon, 16 évesen.
Ebben az időben tehát a szellemi élet központja nem Buda volt, hanem a tudománybarát püspök, Vitéz János nagyváradi udvartartása. Janus Pannonius pedig, a magyar humanizmus legkiemelkedőbb alakja, szenvedett olyan közegben, ahol nem talált értő közönségre, szellemi társakra.
Ez is hozzájárulhatott, hogy nem szívesen hagyta el Váradot – azt a helyet, ahol mindez rendelkezésére állt. A korabeli magyar világ ugyanaz volt számára, amit sok száz év múlva Ady a „magyar Ugar”-nak nevez: barbár közeg, ahol nincs jelen a kor vezető szellemi áramlata, ahol ismeretlen a reneszánsz-humanista műveltség.
Ez a bonyolult érzelemvilág egyrészt őszintévé, másrészt élővé és mozgalmassá teszi a verset.
A vers időmértékes verselésű és rímtelen, de érdemes megfigyelni a metrumot, amelyben ugyanaz történik, mint a vers szerkezetében: a sor két, ellentétes irányú (trocheusi, ill. jambusi) részre oszlik, azaz a sorok „lejtést váltanak”. Így a verselés ugyanazt érzékelteti, amit a tartalom: a kétfelé vonzást, ami az emberi lélekben is történik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
NAGYONHASZNOS, MINDENRE VÁLASZT ADÓ ELEMZÉS. GRATULÁLOK ÉS KÖSZÖNÖM !
Élmény olvasni a régi érettségik verseit, irodalmát, az elemzéseket is ezekből. 1947-ben érettségiztem, ilyenkor visszatérek gondolatban kedves tanáraink szavaihoz, amikkel elláttak és felkészítettek bennünket az érettségire és a magyar nyelvben való gyönyörködésre, az irodalom anyagának élvezetére. Mindkét Várad tartalmú vers olvasása élmény volt most is számomra. Ónody Magdolna