Az írás vázlata:

● Bevezetés (az epigramma fogalma)
● Az epigramma eredete
● Az epigramma műfaji jellemzői
● Az antikvitás epigrammaköltészete
● Az epigramma a magyar költészetben

Az epigramma bölcs gondolatot, fontos igazságot, szellemességet, gúnyt tartalmazó, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid vers. Legfőbb műfaji jellegzetessége a tömörség, amely a kezdetektől fogva követelmény volt és az is maradt, viszont ma már nem muszáj, hogy disztichonban íródjon. Egykor ugyanis az elégiához hasonlóan disztichonos költemény volt.

Nézzük meg, milyen volt az epigramma eredetileg, hogyan változott, és mi jellemzi a műfajt!

Az epigramma eredete

Réges-régi műfajról van szó, amely az ókorban alakult ki, méghozzá sírfeliratokból (a szó jelentése is „felirat” vagy „rávésés” ógörög nyelven). Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, az isteneknek szánt tárgyakra és épületekre vésték fel. Mivel föl kellett férnie kisebb felületre, rövid terjedelmű volt (csak pár sor), tartalmilag pedig tömören fejezte ki mondanivalóját.

Az ókorban még formailag hasonló volt az elégiához, mivel mindkettő disztichonban íródott (a disztichon egy hexameter és egy pentameter sorból áll). A halottakat jellemző vagy istenekhez szóló, varázsigeként használt mondásokból, kőbe vésett feliratokból vált irodalmi műfajjá.

A többi műfajtól eltérően az epigrammát nem hangszeres előadásra szánták az ókorban sem (a többi költeményt hangszeres kísérettel adták elő, s minden műfajnak megvolt a maga hangszere). Az epigramma ehhez túl rövid és lényegre törő.

Az epigramma műfaji jellemzői

Mivel ez a műfaj az ókorban alakult ki, kissé mást jelentett akkor és mást jelent ma. Az epigrammát eredetileg az jellemezte, hogy tömör volt, szerkezete ellentétre vagy csattanóra épült és disztichonban íródott. Ehhez később a római költészetben csipkelődő, kigúnyoló hangvétel is társult.

Az epigrammatémák is sokfélék voltak. A görög epigrammák emelkedett hangnemben magasztalták a hazáért életüket adó hősöket, a római epigrammák ezzel szemben csipkelődő, ironikus, szatirikus hangon gúnyolták a butaságot, a gőgöt és a költői tehetségtelenséget.

De szóltak epigrammák szerelemről, vagy kifejeztek politikai állásfoglalást és filozófiai bölcsességeket is, megörökítettek gyászt, volt tanító és harci változatuk is. Tehát nagyon sokféle életmozzanatot tartalmazhattak.

A műfaj az idők során folyamatosan alakult, változott, és témái is egyre változatosabbakká váltak. A későbbi ún. könyv-epigrammák már vesztettek tömörségükből az ókori, kövekre vésett epigrammákhoz képest, csattanóra épülő szerkezetük azonban megmaradt, és egyetlen központi gondolatot fejtettek ki.

Ma az epigrammát a gondolati líra műfajai közé soroljuk. Formailag kötött, de témája bármi lehet. Fontos jellegzetesség a szellemes fordulattal történő verszárás: az epigrammának mindig találónak kellett lennie. Ennek érdekében a költők gyakran az ellentétekkel való jellemzés eszközét használták.

Lessing, a 18. századi német író-esztéta szerint az epigrammának két része van:

1. előtag (expozíció)
2. utótag (klauzula)

Van tehát egy tárgy, és van egy hozzá kapcsolódó szellemes megjegyzés, s a kettő között gyakran ellentétes a kapcsolat.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!