Míg az első 3 strófa összefügg egymással és a Nagyvárad környéki tájat mutatja be, addig a következő 3 versszak magát a várost írja le, de nem összefüggően, hanem külön egymástól: minden egyes strófa Várad egyik nevezetességét búcsúztatja.

Ilyen nevezetességek a nagyváradi hőforrások, Vitéz János könyvtára és a váradi székesegyház előtt álló királyszobrok. Ezek olyan ismertetőjegyei a városnak, amelyek benne éltek a 15. századi köztudatban. A költő tehát ezeknek említésével fel tudja idézni Nagyvárad képét, képzetét, lényegét.

Ennél a résznél a vers lendülete megtörik (pont ott, ahol a legnagyobb), innentől egy jellegzetes életstílus, gondolkodásmód, világnézet rejtelmeibe pillantunk be.

Először is a gyógyforrásokat idézi meg Janus (4. strófa), amelyek segítik az egészségünk megőrzését, orvosolják a szembajt, ezáltal a természet áldásait jelképezik:

Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon,
Itt nem ront levegőt a kénlehelet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj s ha gyenge,
És nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

A gyógyvizű források dicsérete jelzi, mennyire fontos érték volt a reneszánsz ember számára a testi, fizikai egészség. Mivel Janus maga tüdőbeteg volt, neki különösen sokat jelenthetett a tiszta vizű hőforrások áldásos hatása.

Váradon elérhető közelségben voltak a gyógyforrások, így a költő nem szívesen távozott: sajnálta feladni a kényelmét az utazás kényelmetlenségéért.

A források dicséretével egyébként az antik hagyományhoz is kapcsolódni tudott, mivel a régiek nagyon tisztelték a forrásokat a forrásnimfák kultusza miatt (ezek olyan istenségek, akik biztosítják a források bűvös hatását).

Ugyanakkor míg a forró Itáliában sokat dicsérték a hűs vizű forrásokat a költők, Janus előtt egy téli tájban levő hőforrást nem dicsért még senki (első eset volt a humanista költészetben). Míg Itáliában maga Janus is a hűs forrásvizet magasztalta, mert a forróságban az adott enyhülést, addig a hideg északon értelemszerűen a termálvizes hőforrást dicsérte, mert az melegítette fel az átfagyott embert.

A forrásokon kívül a fürdőzésnek is nagy kultusza volt az antikvitásban, így jól illik egy reneszánsz versbe.

Még valamire fény derül ebből a strófából, mégpedig Janus Pannonius tudományos érdeklődésére: hiszen a hőforrások vizének kémiai összetételéről is tájékozódott. Tudja, hogy timsót tartalmaz, és nem kénes.

Az 5. versszakot teljes egészében Vitéz János könyvtárának szenteli a költő, ahol megtalálhatók a „drága régiek” művei:

Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él;
Költők isteni pártfogói: Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

A könyvtár dicsérete jól jelzi azt, hogy a humanista ember számára mennyire fontos volt a műveltség: a testi épség mellett a szellemi épséget is nagyon fontosnak tartották.

Ebben a versszakban már több mitológiai utalás is van. Természetesen Janus kortársai jártasak voltak az antik görög-római mitológiában, így nekik nem kellett magyarázni, miről van szó. A mai olvasó számára mindez már magyarázatra szorul.

„Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él”, írja Janus, arra célozva, hogy Apollón – Phoebus (görög nevén Phoibosz) ugyanis Apollón egyik mellékneve – a nagyváradi könyvtárat választotta szálláshelyeként, sőt, a Múzsák is elhagyták a castaliai forrást (amely Delphoi mellett van), és a mediterrán vidékről ide költöztek Váradra.

És Patara? A reneszánsz korban minden művelt ember tudta, hogy Patara egy kis-ázsiai város, mely Lükia tartományban található, és itt volt Apollón egyik legfontosabb kultuszhelye. Azt is tudták, hogy Apollón a legenda szerint a hüperboreoszok között született, amely egy mitológiai nép, így az isten Patarából telente hozzájuk tér vissza.

Az ókori szerzők többféle északi néppel azonosították a hüperboreoszokat, Vergilius például Szkítiába helyezte őket. Innen jöhetett az ötlet, hogy Janus a magyarokat a szkítákkal azonosítva áthelyezze Apollón téli szálláshelyét Pannóniába, azon belül is a váradi könyvtárba.

Ezzel a költő a váradi könyvtár jelentőségét akarja kiemelni: elvégre az, hogy a költészet istensége, Apollón és a Múzsák szállásukul választják, azt jelenti, hogy a váradi könyvtár a tudás és műveltség fellegvára.

A hiperbola (túlzás) eszközét használva magasztalja nagybátyja könyvtárát, de ennek a magasztalásnak volt valóságalapja, hiszen a Vitéz Jánoséhoz hasonló gazdag könyvgyűjtemény ritkaság volt abban az időben. Mint említettem, a váradi könyvtár évek óta tudósok és írók találkozóhelye volt, a könyvek mellett neves humanisták folytattak vitákat filozófiáról, költészetről, történelemről stb.

Phoibosz-Apollón, a napisten tehát otthagyja a görög-római ligeteket, mert Váradon akar élni, és ugyanígy a Múzsák is áttelepültek a Parnasszosz hegy híres forrásától, Castaliától Magyarországra, mert Vitéz János könyvtára a tudás, a kultúra fellegvára.

A 6. strófában a nagyváradi székesegyház előtt található, állóalakos királyszobroktól búcsúzik a költő:

Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dűlő fal omladéka,
Míg tűz-láng dühe pusztított a várban,
S szürke pernye repült a kormos égre.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

Ezek a szobrok a legnemesebb emberi alkotások közé tartoznak, hiszen még a tűzvész sem ártott nekik. Az Árpád-házi szent uralkodókat (Szent István, Imre herceg, Szent László) ábrázoló, arannyal befestett bronzszobrokat Kolozsvári Márton és György készítette a 14. században (1360-65 között).

A szobrok a nagyváradi székesegyház előtt álltak, és Janus korában az emberek csodájára jártak annak, hogy sem az 1400 körül kitört tűzvész, sem az 1443-as falomlás (amikor a székesegyház egyik tornya ledőlt) nem tett kárt bennük.

Csodának tartották, hogy a szobrok a pusztítás során épen maradtak, a csoda pedig bizonyítja, hogy ezek az uralkodók szentek voltak (a csodák a szentség legnyilvánvalóbb bizonyítékai a keresztény szentkultuszban).

A királyszobrok jelenléte is Nagyvárad dicsőségét, hírnevét öregbíti. A városnak dicséretére válik, hogy ott vannak a szent királyok szobrai, hiszen ez azt mutatja, hogy Nagyvárad nemcsak régi hely, de nagy ott a hajdani uralkodók iránti tisztelet is.

A szobrok említése két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy a történelmi hagyomány is fontos volt a reneszánsz ember számára, hiszen a székesegyház és a szobrok a történelem levegőjét árasztják.

Másrészt Janus számára ezek a szobrok magának a művészetnek a megtestesítői, és az a tény, hogy nem semmisültek meg a tűzvészben és a falomlásban, arra utal, hogy az emberi alkotókészség diadalt aratott a halál, a mulandóság felett.

A szobrok a tűzvésszel is dacolva hirdetik az ember alkotta szépség örökkévalóságát, magyarán a művészet halhatatlanságát ünnepli bennük Janus. Ez a reneszánsz szemléletnek egy újabb tipikus megnyilvánulása.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!