A vers keletkezésének körülményei

A vers keletkezési idejét nem tudjuk pontosan. A kutatók először úgy gondolták, 1451-ben íródott, amikor Janus Ferrarából – ahol Guarino da Verona híres humanista iskolájában tanult – hazajött téli szünidőre, és szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte anyai nagybátyjánál, Vitéz János váradi püspöknél. Innen kellett Budára mennie, s ez az alkalom ihlette a verset.

Újabb kutatások szerint azonban a mű 1458-ban keletkezett (ebben az évben koronázták királlyá Hunyadi Mátyást), s a költőnek valószínűleg a király hívására kellett Budára, az udvarba sietnie. „S el kell hagyni a szép Körös vidékét / És sietni Dunánk felé, Urunkhoz” – írja a versben. Az „urunk” minden bizonnyal a királyt jelenti.

Ez utóbbi véleményt támasztja alá az a tény is, hogy a vers teljesen érett munka, gondosan meg van szerkesztve és higgadt derűt, öntudatot, a jövőbe vetett hitet sugároz. A szemlélete is tág, kiforrott, és nincs telezsúfolva mitológiai elemekkel. Egyszóval nem valószínű, hogy egy 17 éves diák alkotása lenne, amilyen a költő 1451-ben volt!

1458-ban viszont Janus már 24 éves volt és végleg hazaköltözött Magyarországra, ahol jóval személyesebb verseket írt, amilyen a Búcsú Váradtól is. Az itáliai állapotok, pl. közéleti, társadalmi problémák nem érintették meg őt érzelmileg, mert kívülállóként látta őket, a magyar helyzet viszont közvetlenül hatott őrá is, személyes ügyének érezte az itteni témákat (pl. a törökveszélyt). Így értelemszerűen átéltebbek az itthon keletkezett versei.

Valószínűleg azért ment Váradról Budára, hogy nagyobb feladatokat kapjon; erre utal, hogy türelmetlen tettvágy, feszült várakozás és lelkes bizakodás hatja át a verset.

Janus a fiatal Mátyás híve és nagybátyjával együtt tanácsadója volt, szép pálya elé nézett (csak jóval később, 1471-ben keveredett királyellenes összeesküvésbe és lett kegyvesztett). 1458 telén Budára ment, 1459-től pécsi püspök lett (Vitéz János pedig Mátyás kancellárja), talán számított is ilyesfajta felemelkedésre. Mindenesetre a várakozásteljes hangulat erősen érződik a versből.

Persze, az sincs kizárva, hogy a mű utólag született, több váradi látogatás emlékeként. A filológusok igyekeznek dátumhoz kötni, de lehetséges, hogy nem köthető egyetlen dátumhoz sem.

Nem is az az érdekes, hogy melyik évben született a vers, hanem az élményszerűsége: az, ahogy visszaadja egy téli utazás előtti hangulatot. Megragad egy örök érvényű emberi érzést, és ezt kifinomult műgonddal önti verses formába.

A Búcsú Váradtól műfaja

De a személyes élmény mellett a hagyományokhoz is kapcsolódni tudott, hiszen egy közismert görög-latin műfajt használt. Ez a műfaj a búcsúvers, amit igen kedveltek az ókori görög és római irodalomban (pl. Horatius és Ovidius is írtak búcsúverset).

Hogy a Búcsú Váradtól pontosan melyik típusa a búcsúversnek, arról többféle szakirodalomban eltérő dolgokat lehet olvasni.

A tankönyv szerint propemptikon, ami görög szó, jelentése: „útnak indító”. Ez azért nem logikus, mert a versben Janus nem elbúcsúztat valakit, hanem ő maga az, aki elutazik. Egy propemptikonban tehát nem Janus búcsúzna, hanem őt búcsúztatnák.

Ezért Jankovits László Janus Pannonius-kutató búcsúbeszédnek tartja a verset (szüntaktikon). A szónok Menandrosz ismertette ezt a műfajt, és leírása tökéletesen illik Janus versére: az elhagyott helyet dicsőíti, az elválás gesztusait is tartalmazza, és a végén a költő valamely istenséghez könyörög szerencsés utazásért.

Végül még említsük meg Bitskey István véleményét is, aki szerint a vers egy apobatérium, azaz az elutazók verse (ellentétben a propemptikonnal, amely az elutazókat szerencsekívánatokkal búcsúztató-kísérő vers). Ez a nézet azon a terminológián alapszik, amelyet Philippus Ludovicus Piscator fejtett ki 1642-ben Gyulafehérváron megjelent poétikájában (Artis poeticae praecepta).

Akármelyik is legyen, a mű mindenképpen alkalmi költemény, és búcsúvers.

A búcsúvers gyakori műfajcsoport a népköltészetben is, témája pedig a szeretett személytől vagy helytől, környezettől való elválás. Az antik irodalomban nagyobb művek részeként és önállóan is megjelent, és a középkori lovagi költészetben is ismert volt.

A magyar költészetben híres búcsúvers például Bornemissza Péter Siralmas énnéköm című műve (amelyen kimutatható Janus Pannonius búcsúversének hatása) és Balassi Bálint Búcsúja hazájától (Ó, én édes hazám…), de még gyakoribb volt a műfaj a kuruc kor irodalmában (pl. Őszi harmat után…).

Műfaja szerint a vers elégia, és a búcsúzáson kívül van még egy jellegzetessége: irodalmunk első tájleíró versének tartják. Ennek oka az, hogy az első 3 versszak a Nagyvárad környéki téli tájat írja le. Két folyót, a Köröst és a Dunát is megemlíti, és pár odavetett vonással élővé varázsolja a bemutatott tájat.

Tehát a klasszikus minták alapján a magyar tájat festi meg nekünk Janus, és mint számos más dologban, ebben is első volt Magyarországon.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!