Ebben a versben már nincsenek antik utalások, és szókincsében sincs semmi keresettség. A súlyos mondanivaló szétfeszíti a négysoros rendszert: az utolsó, betoldott sor hatásos akusztikai eszköz, melynek ráütő ríme egy kondulással lezárja a verset.

Figyeljük meg, milyen szép íve van a versnek! A társalgási stílustól („Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem”) egészen a metaforikus szint magaslatáig („Már elestvéledtem”) jut el a költő. A csöndes, szemlélődő hang egyre emelkedettebb lesz, fölszárnyal, és ez az emelkedés egészen az utolsó strófáig tart, amelyben bekövetkezik a kijózanodás.

Ezt a kijózanodást a vers zeneisége, hanghatásai is jól jelzik. Figyeljük meg, hogy az utolsó két versszak között hangszínváltás történik!

A 4. strófa még „lelkemnek minden érzéseiről”, „az emlékezetnek repdező szárnyairól” beszél, az 5. versszakban viszont „álorcáról”, „hamvadó szikráról”, „szomorgó nótáról” olvasunk. Hirtelen esik a hangmagasság: a világos, derültebb hangszínek után komorabb, sötétebb tónusú a verszárlat hanghatása.

A mű jelentősége

A Levéltöredék barátnémhoz fontos helyet foglal el irodalmi műveltségünkben: szerepel minden jelentős magyar költői antológiában és a középiskolai szöveggyűjteményben is. Horváth János irodalomtörténész „az önszemlélet hangulati helyzetrajzának” nevezi. Esztétikai hatása a hangulat, a bánat páratlan érzékeltetésében, megkapó képeiben, metaforikusságában, csodálatos verszenéjében rejlik.

Újdonságot hoz abban, hogy a klasszikus tárgyiasságtól elmozdul a regényes önszemlélet felé, így nemcsak mint műalkotás jelentős, hanem irodalmunk fejlődéstörténetében is fontos lépést jelent. A lírai személyesség megjelenése miatt a mű egyfajta korfordulatot, ízlésváltást jelez: a klasszikus hagyományoktól a romantika felé való továbblépést.