Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz (verselemzés)
Szinte visszhangzik az idő elmúlásán való fájdalom. Az ifjúkori emlékek, az ifjúkori tettvágy, aktivitás eltűnik, s most még inkább elgondolkozóbbá, befelé fordulóbbá vált:
Életem képe ez. – Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
Az utolsó versszakban a korábbi reális képsor a költő egész életét, sorsát összegző jelkép lesz. A magányos őszi este az élet estéje, az öregedést szimbolizálja. Akárcsak A közelítő tél című versben, az ősz a fiatalság múlására emlékezteti a költőt.
„Életem képe ez”, írja, és valóban: a korábbi reális képek saját sorsának motívumaivá válnak. Az utolsó versszakban párhuzamok találhatók a 2-4. versszak képeivel.
Figyeljük meg azt a költői bravúrt, hogy a vers első felének látványelemei, konkrétumai itt most metaforikus szinten visszatérnek! A „szüretem estvéli órái” sorra ráfelel a „már elestvéledtem” sor. A „vígság lármái” előkészítik az „élet vidám álorcája” képet. A „kanóc pislogó lángjai” képre a „szelíd szerelem hamvadó szikrája” kép felel rá.
Amit tehát a vers elején szemlélődése közben látott vagy hallott, az itt a végén költői képpé alakul, és az önkifejezést segítő eszköz lesz.
Ragyogó metaforával érzékelteti a költő, hogy megöregedett: „Már elestvéledtem”. Ez a szó Berzsenyi nagy leleménye (ha másik költőnél találkoznánk vele, rögtön tudnánk, az illető honnan vette, ezért nem is használta rajta kívül más). Elestvéledtem szó nincs a magyarban, de pontosan érezzük, mit jelent a versben: beesteledett nálam (átvitt értelemben), azaz megöregedtem.
És „béborult az élet vidám álorcája”, vagyis az életem elszürkült, nyomasztóvá, sötétté vált. Miért van álarcban az élet? Nem az élet igazi arca, hanem az élet vidámságot mutató álarca sötétül el a versben, miért?
Ezt úgy tudjuk értelmezni, ha segítségül hívjuk Berzsenyi egy másik versét, A melancholia címűt. Ebben leírja: „A vidámság csak a valóságnak / S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit; / De te [vagyis a Melankólia, akit megszólít a versben], karján a szép Álmodásnak, / Éled a jövendőt s a multnak óráit.” Tehát a vidámság csak a jelen szűk keretei között tud létezni. Csalogató, csábító dolog, de csak ideiglenes.
A jelen, a valóság és a vidámság az életnek csupán „álorcája”, hiszen van egy másik világ is: a múltról és a jövőről való „szép Álmodás” világa, ahová a költő menekülni szokott a sivár valóság elől. Ezt a képzeletvilágot azonban nem a vidámság, hanem a melankólia uralja.
A múlt és a jövő álomvilága lenne tehát az élet igazi arca, az itt és most valósága pedig csak álarca. És még ez a vidámnak megfestett álarc is elkomorul most.
A költő úgy érzi, már mindentől távol került. A fiatalok tánca, bolondozása, amit szüretkor művelnek, már távol van tőle. Az ifjúság lármáit már alig hallja, semmi se az övé már: se az elragadtatott, ihletett állapot, se a szelíd szerelem, amely kihunyóban van, se az emlékeket felidéző őszi bogár hangja. Csak a kijózanodás és a rezignált beletörődés maradt.
Végtelen magányában két társ nyújt vigaszt a költőnek: a szerelem és a költészet. Némi iróniával „mulatótárs”-nak nevezi őket: lám, ő e búskomor társaságban vigad.
De e két társ közül is igazán csak az egyik marad hű hozzá. A szerelem ugyanis már múlófélben van (erre utal a szépen alliteráló „szelíd szerelem hamvadó szikrája” sor), így valójában a költő egyetlen társa a bús melankólia lesz élete további részében.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
Nagyon hasznos,igy könnyebb megtanulni