Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz (verselemzés)
A 3-4. versszak a magányos esti álmodozást írja le. A költő szeme a kanóc pislogó lángján állapodik meg, tehát leszűkül a látótere (szinte azt sejteti, hogy még a szemét is behunyja):
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
A könyökére dől, vagyis a szemlélődő, elmerengő, gondolkozó ember testtartását veszi fel (Rodin A gondolkodó c. szobra juthat erről eszünkbe.)
A leplébe való beburkolózás gesztusa egyfajta elzárkózást sugall: fázom már, beburkolózom, elzárkózom. Ugyanezt az érzést erősíti bennünk a „kanóc pislogó lángja” kép is: épphogy csak pislog, nem ég sebes pattogással. Mintha egy lassacskán leégő gyertyának látná önmagát.
A képzelet szárnyán száll, amikor már mindenki lefeküdt este, aki zavarhatná. Elindul tehát az ábrándozás folyamata, a költő kiszakad kiábrándító, sivár, szürke környezetéből, és „egy szebb lelki világ szent óráit” éli át. Ez a szebb világ a képzelet világa, amely mindig sokkal szebb a valóságnál. A való világból, az adott jelenbeli szituációból tehát a képzelet világába és az időtlenségbe szárnyal föl a vers.
A költemény, ahogy halad előre, egyre személyesebbé válik, ami nem jelenti, hogy az elején ne volna személyesség. A személyesség már a legelső soroktól kezdve jelen van, ez jól látszik az első személyű birtokos személyragos alakokból: „barátném, időm, kedvem, enyelgőm, szüretem, cselédim, diófám, tüzem, leplem, könyökem, kanócom” stb.
Ez a személyesség hozza emberi közelségbe a lírai ént, akit az ihlet percében láthatunk, amint szinte a metafizikus elragadtatottság állapotába emelkedik.
És a magányosan álmodozó költő átadja magát annak a hanghatásnak, amelyet az őszibogár (valami tücsökféle) bús éneke jelent (lelke most erre a hangra tud legjobban rezonálni):
Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Valójában persze nem az őszi bogár busong, hanem a magányos férfi búsul, ő maga szomorkodik.
Emlékezni kezd a múltra, az ifjúság örömeire. Kiáltó ellentét van a kiábrándító jelen és a színes, érzelmekben gazdag múlt között (amelyet most nyilván szebbnek lát). A pótolhatatlan veszteségek is tudatosulnak benne.
A költemény legszebb metaforája „az emlékezetnek repdező szárnyai” gyakorítóképzős igealak segítségével született. Berzsenyi több ilyen gyakorítóképzős alakot is használ (pislogó, busongó, repdező), ezek gyakori, aprózódó mozgást fejeznek ki.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Nagyon hasznos,igy könnyebb megtanulni