A Rómeó és Júlia szereplői és jellemzésük

A Rómeó és Júlia főszereplői nem olyan értelemben tragikus hősök, mint pl. Antigoné: nem átlagon felüli, rendkívüli emberek, akik valamilyen eszméért küzdve buknak el.

Rómeó ábrándos lelkű, lobbanékony fiatalember, Júlia házasságról ábrándozó, az életet nem ismerő kamaszlány. A hirtelen támadt, rendkívüli erejű szerelem dobatja félre velük a konvenciót, és emeli őket tragikus hőssé.

Rómeó kifinomult, s éppen ezért sérülékeny lélek, akinek nincs helye a durva lelkű, középkori törvények szerint élő világban. Más, mint a korabeli fiúk: magányosan bolyong, melankóliára hajlamos, nem akar elmenni a Capulet-féle bálba sem. Jellemző, hogy a drámát indító utcai csetepatéban sem vesz részt: nem érdekli az ilyesmi.

Rómeó is és Júlia is visszahúzódó, lírára hajlamos alkat, mindketten magányosak, de míg Rómeónak vannak barátai, Júliának barátnői sincsenek. A két fiatal méltó partnere egymásnak korban, rangban, szellemben, megjelenésben, mindketten csinosak, szépek, fiatalok.

Jellemfejlődés

A szereplők részben emlékeztetnek a commedia dell’arte figuráira. Típusjellemekkel találkozunk itt is: szerelmes pár, őket akadályozók és segítők tábora, zord atya, cserfes, szókimondó dajka stb.

A commedia dell’arte középkori műfaj: olasz és dél-franciaországi vásári komédia, amely komikus hangulatú darab volt szórakoztatási céllal. Nagy szerep jutott benne a rögtönzésnek, mivel csak egy forgatókönyvvázlat volt a fő cselekményről.

Szereplői típusjellemek, ábrázolásukban meghatározó minőség a jellemkomikum (pl. hetvenkedő, de közben gyáva katona; gazdag, de kapzsi velencei kereskedő; tudálékos, ugyanakkor kéjsóvár ügyvéd. A szolgálóknak két típusa volt: a naiv, kétbalkezes és a talpraesett, okos, akinek jelentős szerepe van a konfliktus rendezésében).

Shakespeare-nél azonban a jellemek változnak, ahogy halad előre a cselekmény. Ez nagyon fontos különbség a középkori színdarabokhoz képest, amelyekben még statikus jellemek voltak, tehát nem volt semmi jellemfejlődés.

Ellentétben a görög dráma hagyományaival, itt a főszereplők nem felnőttek, és hatalommal sem rendelkeznek, hanem lényegében egyszerű kamaszok, akikben nincs semmi rendkívüli jellemvonás, tehát nem drámai jellemek (csak a körülmények miatt válnak tragikus hőssé).

Mivel a darab címszereplői még szinte gyerekek, amikor megismerjük őket, a Rómeó és Júliát a felnőtté válás tragédiájának is nevezik. A címszereplőknek pár nap leforgása alatt kell dönteniük életükről, halálukról, felnőtt döntéseket kell meghozniuk.

A nagy szerelem mindkettőjük karakterét megváltoztatja. Júlia engedelmes, jól nevelt kislányból súlyos döntéseket meghozó, felnőtt nő lesz; Rómeó pedig egy akkoriban divatos, közhelyes szerelmi frázisokkal – Róza hűtlensége és saját boldogtalansága miatt – kesergő fiatalemberből eredeti és elszánt szerelmes férfi lesz.

Ezt a változást a Júliával való megismerkedése idézi elő Rómeóban, hiszen az új szenvedély elsöpör minden korábbi érzelmet, ami egyébként nem is volt igazi szerelem (mert Rómeó csak a szerelembe volt szerelmes, nem Rózába).

Az újabb fordulópontot Mercutio halála jelenti, aki jó barátja volt, így a bajtársiasság érzése harcra kel Rómeó lelkében a szerelemmel: Tybalt Júlia rokona, így nem szívesen öli meg, de barátjáért bosszút kell állnia, így végül mégis megöli.

Júlia karaktere sokkal kidolgozottabb, mint Rómeóé, és miután Rómeó Mantovába megy, ő kerül a dráma középpontjába. Teljesen magára marad, egyedül kell döntenie a jövőjéről. Lelkében nagy küzdelem dúl: a családja iránti és a Rómeó iránti hűség. Egy pillanat alatt felnőtté érik, s kételyei, félelmei ellenére is vállalja döntése (Rómeóval kötött házassága) következményeit.

De nemcsak a főszereplők változnak a darab során, hanem a mellékszereplők is. A dajka viselkedése például feltűnően megváltozik, bár jelleme nem alakul át: épphogy jellemének ingatagságából következik pálfordulása. Végig támogatta Júlia kapcsolatát Rómeóval, aztán hirtelen a Párisszal való házasság mellé áll. Persze valószínűleg csak félelmében ad igazat Júlia apjának.

Lőrinc barát végtelen szeretettel támogatja a fiatalokat, és mindent megtesz boldogságukért, ám az ő szeme előtt elsősorban a két család összebékítésének lehetősége lebeg, és nem érzékeli, milyen veszélyt rejt magában a tetszhalált okozó ital. Amikor rádöbben tette súlyára, már késő.

Már említettük Capulet pálfordulását, aki elvben az újat támogatja, és modern szellemű emberként először lányára bízza a párválasztást, aztán egy nappal később, amikor meghal Tybalt, egyre dühödtebben követeli, hogy Júlia menjen hozzá Párishoz. Amikor lánya ellentmond neki, olyan dührohamot kap, hogy a legútszélibb durvaságokat vágja Júlia fejéhez.

Miért válik Capulet a zsarnok szülői önkény megtestesítőjévé? Emögött valószínűleg politikai érdekek húzódnak meg: Tybalt súlyos bűnt követett el, amikor megölte Mercutiót, aki a Herceg rokona, és a Herceg mélyen gyászolja. Mivel Tybalt a Capulet családhoz tartozik, Capuleték kegyvesztetté válhatnak tette miatt.

Viszont Páris is a Herceg rokona, így ha Júlia hozzámegy Párishoz, akkor a Capulet család is rokonságba kerül a Herceggel, aki erre való tekintettel talán megengesztelődik irányukban.

Persze Capulet azért erőlteti ezt a házasságot, mert nem tudja, hogy Júlia már titokban megesküdött Rómeóval. Amikor szomorúnak látja, azt hiszi, lánya Tybaltot gyászolja, holott Júlia száműzött férjét is siratta.

Capuletéhez hasonló kettősség jellemzi Párist is, aki őszintén szereti Júliát, de eszébe sem jut, hogy ez a dolog a lányra is tartozik, és elsősorban vele kéne beszélnie: ő csak az apával egyezkedik. Nyilván abból indul ki, hogy úgysem Júlia akarata dönt majd a házasság kérdésében, ezért nem neki, hanem Capuletnek udvarol.

A történet végén mindkét szülő kijózanodik, gyermekeik elvesztése megtöri Capuletet és Montague-t is, beismerik hibájukat, és kezet nyújtanak egymásnak. Sőt, szobor állításával tisztelegnek halott gyermekeik előtt, amivel szimbolikusan jóváteszik bűnüket, és mások számára is tanulsággal szolgálnak.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!