A következő három versszak (3-5.) a hősi múltat idézi fel: Árpád honfoglaló, Hunyadi János honvédő harcait és – Rákóczi betiltott nevének említése nélkül – a kuruc szabadságharcot.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

A 3. és 4. strófa tehát felidézi történelmünk nagyjait, akik ennek a földnek megszerzéséért és megtartásáért véres harcokat vívtak.

A költő a felsoroló rámutatás („Ez a föld”, „Ez, melyhez”, „Itt küzdtenek”, „Itt törtek össze”) eszközével él, amely kifejezetten a retorika eszköze. A versnek ez a része tehát buzdító szónoklatnak is felfogható, ugyanakkor személyes vallomás is.

Említettük, hogy Vörösmartyt hazafinak nevelték: a múlt szent nevein, Árpád, Hunyadi és a szabadsághősök tettein nevelkedett, már ifjan őértük lelkesedett, s ez a korai élmény formálta ki szellemiségét, erkölcseit. Tehát a számára meghatározó példaképeket idézi fel a versben.

A Szózat történelemszemlélete ugyanakkor egy kicsit más, mint a Himnuszé. A Szózatban az „ezredév” nem a kortársak elé tartott eszménykép, és nem áll szemben az elkorcsosult jelennel. A csodált, hősies múlt nem azért van bemutatva, hogy a jelen bírálatába torkolljon.

Vörösmarty a történelmet váltakozó sikerrel vívott küzdelmek sorozatának látja. Volt benne sok minden: harc a nemzeti létért, a szabadságért, belső viszály, bátor szembenézés saját hibáinkkal, birkózás a Sors csapásaival (a „balszerencsével”).

A dicső múltat a költő nem buzdító példaként tekinti át, hanem mint olyan erőt, amely ma is rendületlen hűségre kötelez minket. Azért hivatkozik a múltra, hogy kortársaiban elmélyítse a hazaszeretet érzését és a kötelességtudatot. A történelemből a harcos, önfeláldozó mozzanatokat emelte ki, s ez a harcos múlt a jelenben is harckészségre és önfeláldozásra kötelez.

Azt, hogy milyen hősies küzdelmet vívtak őseink az igazságtalan sorssal a történelem során, úgy mutatja be, hogy a múlt és a jelen között újra meg újra kapcsolatot teremt.

E strófák kulcsszavai ugyanis – „Ez”, „Itt” – nem a múltra vonatkoznak, hanem a mára. Ez a föld az, a haza földje, ahol mindezek a dolgok történtek, és ez a föld ma is itt van, ezen a földön élünk mi most, így hát a tegnap eseményei köteleznek minket a haza szeretetére a jelenben. Mert ha mi nem szeretjük a hazát, akkor „apáink” (értsd: őseink) áldozatos harca hiábavaló volt.

Azzal, hogy anaforás helyzetbe teszi a közelre mutató névmást (a verssorok elején ismétlődő „ez” és „itt” szavakat), a költő az indulatok erősödését is érzékelteti. Egyre hevesebben érvel, az összetartozás érzését próbálja erősíteni, a nemzeti büszkeséget élesztgeti.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

A fennmaradásért és szabadságért vívott szakadatlan, nehéz küzdelem a költő szemében egyértelműen pozitív dolog, beleértve a kuruc szabadságharcot is. Vörösmarty tehát már ki meri mondani, hogy a szabadságharcok dicsőségesek voltak (ez régebben nem volt egyértelmű, Berzsenyi például még polgárháborús felforgatónak tartotta Rákóczit).

Ebben a múltat idéző 3 strófában különösen sok az alliteráció, és a költő szándékosan régies igealakokat használ (küzdtenek, elhulltanak), vagyis archaizál (ezek a múlt idejű alakok már a 19. században is régiesnek számítottak). Használatukkal Vörösmarty ünnepélyesen komollyá teszi a vers stílusát, megrendült büszkeséget csempész bele.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!