Ezután személyes meggyőződését mondja el, miszerint:

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

A 2. strófa kinyilatkoztatja, hogy az egyénnek a hazáján kívül nincs máshol lehetősége az emberhez méltó életre.

A magyar ember számára egyedül a magyar föld kínál igazi otthont, a világban mindenhol máshol örökre idegen lesz. Ez nagyon erős érv a hazaszeretet mellett: a haza az, amely befogad minket, a nagyvilág ellenben kirekeszt.

A magyar embernek egyetlen lehetősége van: jóban-rosszban kitartani a hazájában, és vállalni a magyarságát. Erről már Zrínyi is írt Az török áfium ellen való orvosság című művében: „Elfussunk? Nincs hova, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk.”

Számos ellentétezés található már az első két versszakban is. Tág ívű, nagy ellentéteket sorakoztat fel a költő:

bölcsőd – sírod,
ápol – eltakar,
nagyvilág – itt,
áldjon – verjen,
élned – halnod.

Már a mű kezdetén elhangzik a vers legfőbb eszmei mondanivalója és üzenete: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.” Ennek a két sornak kiemelt szerepe van. Erre figyelmeztet az is, hogy itt érezhetően lassul a vers ritmusa. Ezenkívül felcsendül az első alliteráció („vagy verjen”).

Az első versszak családiasabb, intimebb hangulata után itt komorabbá válik a vers. A költő kimondja, hogy bizony sorscsapások is érhetnek, de akkor is ki kell itt tartani, mert ez a hazánk.

Lakhelye, választott hazája több is lehet egy embernek, szülőhazája csak egy: ez a „talpköve” személyiségének, identitástudatának. Öntudatunk alapja, hogy tudjuk, honnan jöttünk, hová megyünk, miért élünk, ennek pedig meghatározó eleme, hogy egy közösséghez – a nemzethez – tartozónak tudjuk magunkat, azonosulunk vele és lényegével, azaz történelmével.

Mivel magyar vagy, az egész életed ide kapcsol, itt vagy otthon. Ezért akár jó, akár rossz itt neked, itt kell élned, és itt kell meghalnod is, azaz vállalnod kell a megpróbáltatásokkal teli, de hősies magyar sorsot.

Vörösmarty úgy mondja ki ezeket a szavakat, hogy ki-ki megmérhesse magában igazságtartalmukat. Nincs benne semmi harsányság, nem tukmálja ránk a véleményét.

Kölcsey a Himnuszban Istenhez fohászkodik, aki jóságos, igazságosan büntet a bűneinkért, és megbocsátó is, megszánhat minket. Vörösmarty ellenben a sorsot említi („áldjon vagy verjen sors keze”).

Márpedig a Sors, a Végzet szeszélyes, kiszámíthatatlan, vaktában bünteti vagy jutalmazza az embereket (ezért is nevezik olykor vaksorsnak). Személytelen is, nem szán meg senkit, és igazságtalan: teljesen indokolatlanul „áld vagy ver”.

Az egyénnek a Sorssal szembeszállva kell élnie és halnia. Erről az olvasó az antik görög tragédiákra asszociál, pl. Szophoklész művei juthatnak eszünkbe, ahol hasonló a sors szerepe (különösen az Oidipusz királyban). Ugyanaz az atmoszféra köszön vissza.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!