Címértelmezés és a Szózat műfaja, hangvétele, stílusa

A Szózatnak a címe és a műfaja is „szózat”, azaz ünnepélyes, buzdító beszéd, a közösséghez szóló felhívás, kiáltvány, szónoklat. A cím tehát egy műfaj-megjelölés. Ez a műfaj rokon az ódával, amely szintén egy közösségnek fogalmaz meg üzenetet (még akkor is, ha egy adott személy a megszólítottja).

Ezért, valamint témája és patetikussága miatt előfordul, hogy a Szózatot is a hazafias óda műfajába sorolják, pedig ez a vers sokban eltér a klasszikus ódától.

Például a hagyományos ódák letisztult, egynemű hangulatával szemben a Szózat egy zaklatott lelkiállapotot rögzít. A költőt érzelmileg felkavarja a vers témája.

Emellett a Szózat költője azonosul a közösséggel, amelyhez beszél, s ez nagy különbség az ódaköltők viszonyulásához képest – gondoljunk Berzsenyinek A magyarokhoz című ódájára!

A Szózat műfaji elődje valóban az óda, Berzsenyi hazafias ódaköltészete (mert mindkettőt közösséghez szóló, emelkedett, lelkesült hangú költői magatartás jellemzi), de a klasszikus, Berzsenyi-típusú óda nagy változáson megy át.

A Szózat nem olyan steril, hanem személyes, bensőséges: a meggyőződés ereje hatja át. Olyan személyes vallomásról van szó, amely egyszersmind egy nagyobb közösség érzelmeit, gondolatatait önti formába. Azaz a közösség problémái egyben Vörösmarty személyes problémái is.

Berzsenyinél nincs akkora személyes átélés: a hév, a pátosz megvan, de a témáját nem belülről, hanem kívülről ábrázolja. Berzsenyi kívülről ostorozza az elkorcsosuló magyarokat: önmagát nem számítja közéjük (mivel ő maga mentes az erkölcsi romlástól), azaz nem azonosul azzal a közösséggel, amelyet megszólít.

Ezzel szemben a Szózat költője azonosul azokkal, akikhez beszél. A beszélő és a megszólított közösség bizalommal van egymás iránt, közös hullámhosszon vannak, ez az oka, hogy a lírai én egyáltalán szózatot intézhet társaihoz.

Mivel a költő tudja, hogy érzelmei azonosak a megszólított közösség érzéseivel, nincs szüksége akkora nyelvi pátoszra és annyi retorikus elemre sem. Hitelét nem is a szuggesztív nyelvi pátosz, a szónokiság, hanem a közösségi kérdések mély, személyes átélése adja. (Ez a folyamat már Kölcseyvel elkezdődött, de az ő legnagyobb hazafias versei, a Zrínyi-versek vagy a Himnusz nem annyira ódai jellegűek.)

A személyesség, a lírai átélés a Szózatban az antik óda fegyelmezett, zárt szerkezetét is szétfeszíti: az oldottabb nyugat-európai rímes időmértékes formát használja a költő, amely szintén méltóságteljes, de közvetlenebb.

Persze csak annyira, amennyire egy óda közvetlen lehet: a költő személyes jelenléte nem üt át annyira a versen, mint majd Petőfinél, nem tudhatjuk meg a vers fogantatásának körülményeit, a költő konkrét, individuális arcát elrejti a pátosz. Petőfi minden versének külön-külön Petőfi-arca van, Vörösmartynál csak egyfajta Vörösmarty-arc létezik, nincs minden versének külön-külön Vörösmartyja.

A cím ezen túlmenően azt is jelenti, hogy a vers által kifejezett érzések, gondolatok nem csupán a költőéi, hanem mindenkiéi.

Pontosan azért lett a Szózat nemzeti énekké, mert annak is készült: ez az általános cím ugyanis jól kifejezi a vers mondanivalójának közösségi érvényét. A költő szinte nem is „intézi” a közösséghez ezt a szózatot, hanem inkább csak „közreadja”. Azt mondja el, ami mindenki fejében és szívében ott van.

Nem is annyira felhívásról, kiáltványról, intelemről van szó, hanem inkább valamilyen ünnepélyes, égi, költői megszólalásról, és ettől szózat a Szózat.

A mű stílusa emelkedett, patetikus, ünnepélyes. Stílusjegyei alapján (nemzeti múlt bemutatása, végletesség, érzelmi zaklatottság, ellentét, ismétlés, fokozás, festői tablóképek) a romantika stíluskorszakához kötődik.

Azonban míg képalkotása romantikus, szerkezete a klasszicista retorika szabályait követi.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!