A 11. és 12. versszakban nagyszabású, romantikus képekben festi le a nemzet teljes megsemmisülését. A látomás a könyörtelen vég közeledését sejteti, a vers ritmusa újra gyorsul. 

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

Ennél a strófánál meg kell állnunk, mert kissé problematikus. Két nagy történelmi félreértés is hozzátapadt ehhez a strófához.

Az egyik a „nagyszerű” szóval kapcsolatos, amit a mai napig félre szoktak érteni. Az utókor a „nagyszerű halál”-t „felemelő”, „dicső”, „hősi” halálként értelmezte. Az elemzők azt hitték, Vörösmarty arra gondol, hogy a nemzet valamilyen magasztos körülmények közt fog elpusztulni.

A „nagyszerű” nem túl régi szó különben, először 1780-ban fordult elő: egy földrengésről azt írta az újság, hogy „nagyszerű károkat” okozott. Azaz a szó mindössze annyit jelentett, hogy nagyméretű, hatalmas, nagyon nagy. A német „grossartig” szó mintájára alkották.

A szó azonban hihetetlenül rövid idő alatt jelentést változtatott: az 1860-as években már azt jelentette, amit ma. Innen ered az a történelmivé vált félreértés, ami teljesen beleivódott a magyar közgondolkodásba.

Pedig a Szózat megírása idején, 1836-ban a „nagyszerű halál” azt jelentette: „hatalmas”, „egyetemes”, „teljes” halál. Vagyis az egész nemzetre kiterjedő halált értett rajta Vörösmarty.

Nemzethalál vízióról van szó tehát, amely, mint tudjuk, nemcsak Vörösmartynál, hanem a kor más költőinél, Kölcseynél, Berzsenyinél vagy például Kisfaludy Károlynál is megjelenik.

A 48-as szabadságharc bukása után aztán jött egy újabb félreértés. Mivel a versszak utolsó sora szerint „egy ország vérben áll”, a kortársak úgy értelmezték ezt a strófát, hogy egy véres honvédő harc során fogunk elpusztulni, azaz Vörösmarty előre látta és megjósolta a szabadságharc vereségét.

Pedig nem feltétlenül egy fegyveres harcot jósol itt meg a költő. Inkább csak egy romantikus képet alkotott meg a fenyegető rémségekről.

De még ha fegyveres harcra gondolt volna, akkor is sokkal inkább az 1830-31-es lengyel szabadságharc bukása (esetleg a Rákóczi-szabadságharc emléke) lebegett a szeme előtt.

Mert honnan tudhatta volna 1836-ban, hogy 12 év múlva Magyarországon is lesz egy szabadságharc? (Akkor, amikor a Szózatot írta, a reformmozgalom is épp megtorpant, és Vörösmarty látta, hogy a helyzet még nem érett meg egy forradalomra, a magyar társadalom még nem volt felkészülve a szabadságharcra.)

A lengyel szabadságharc ihlette egyébként az elnyomott lengyel nép fájdalmát megszólaltató versét, A hontalant is, amit 1835-ben írt. Ebben érezhető az, hogy a szabadságharc kimenetelét pesszimistán ítéli meg, szemben pl. Bajzával, akinek a lengyel bukás ihlette verseiben buzdító optimizmus szólal meg.

Vörösmarty a lengyel példában figyelmeztetést látott, hogy egy magyar szabadságharc se lehetne sikeres. (A magyar történelem tapasztalataiból is ezt a tanulságot vonta le, hiszen a Rákóczi-szabadságharc is elbukott például.) Ez nem jelenti azonban, hogy „megjósolta” a vereséget.

Maga Vörösmarty ingerülten tiltakozott a feltételezés ellen. „Ha csak sejthettem volna, hogy ily idők szakadhatnak reánk, meg nem írtam volna ezen versszakokat” – nyilatkozta, s gyermekeivel a nemzethalált megjelenítő 11. és 12. versszak nélkül taníttatta meg a verset.

Pedig a Szózat nem lett volna ennyire hatásos enélkül a jövő-látogatás nélkül. Éppen a nemzethalált vizionáló két versszaknak van a legnagyobb mozgósító ereje. Ugyanis ez a súlyos, pusztulással is fenyegető alternatíva húzza alá a hazához való ragaszkodás fontosságát, hiszen egyedül a rendületlen hűség biztathat minket egy jobb jövővel.

Lehetséges persze, hogy Vörösmarty inkább a herderi értelemben félt a nemzethaláltól, azaz attól tartott, hogy az idegen népek tengerében rokontalanul élő, kisszámú magyarság előbb-utóbb elveszti nyelvét, kultúráját, identitását. A versből azonban ez nem derül ki. Sőt, a vérben álló ország képéről valóban inkább egy levert szabadságharcra asszociál az ember. Az asszimiláció, a más népekbe való beolvadás ugyanis nem jár vérrel…

Az az igazság, hogy erről nincs egységes álláspont a szakirodalomban: van, aki szerint a vérben álló ország képe csak fegyveres küzdelemre, szabadságharcra utalhat, van, aki szerint ez nem biztos.

Akárhogy is, a nemzethalál vízió (és a hozzá kapcsolódó pesszimizmus) az 1840-es években már eltűnt Vörösmarty költészetéből. A szabadságharcot már nem a nemzethalál rémével viaskodva vállalta fel.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

A költő egy gigantikus látomás formájában megjeleníti a nemzet sírját, amelyet gyászoló népek vesznek körül. Nagy ívű képeket használ (tömegsír, milliók), érződik benne a kozmikus, a nagy metaforák iránti igény.

A magyarság pusztulását tehát embermilliók könnyezik meg. Ez egy optimistább elképzelés, mint Kölcseyé, aki szerint senki sem fog sírni utánunk, a nagyvilág közönyösen szemléli pusztulásunkat, ahogy az a Zrínyi második énekéből kiderül.

Persze, Kölcseynél (és Berzsenyinél is) a nemzethalál a magyarság erkölcsi romlása miatt következik be, és ez nagy különbség. Vörösmartynál a halált a sors kényszeríti ránk: a kiszámíthatatlan, igazságtalan végzet okozza a magyarság pusztulását, azaz nem a nemzet hibájából történik.

Ezért a Szózatban a magyarság bukása nem szégyenletes esemény, hanem olyan tragédia, amely tiszteletet, elismerést vált ki. Egy nagyszerű, törekvő nemzet hal meg harc közben.

Van olyan elemző is, aki szerint Vörösmarty ebben a monumentális képben, ahol milliók gyászolják a magyarokat, nem annyira a nagyvilág szolidaritását akarta kifejezni (mert ez a haza igazán csak nekünk fontos), hanem a szomorúság mértékét érzékeltette így.

A világméretű szomorúság, a milliók gyásza a tovább már nem fokozható, elképzelhetetlenül túlméretezett bánat érzését hivatott visszaadni. Ez a kép tehát nem valamiféle politikai programbeszéd része, hanem a jövő rémlátomásától gyötört képzelet játéka.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a „látomások” nem jóslatok Vörösmarty részéről. Nem látta előre a jövőt (jóslatként a nemzethalál amúgy is tévedés lett volna), hanem csak végiggondolta a kor ellentmondásait és levonta a következtetést. A magyarság abban az időben egy válsághelyzetet élt át, ugyanakkor a társadalomban nem volt még meg a kellő cselekvőképesség (ami 48-ban meglesz majd). Ezt érzékelhette a költő.

A nemzethalál víziónak a Szózatban a szerepe is egész más, mint az addig írt nemzethalál-versekben: nem pesszimizmust vagy fatalizmust akar közvetíteni, épp ellenkezőleg: feltétlen elszántságra buzdít. Arra, hogy a végsőkig harcoljunk a megmaradásért, és még akkor is tartsunk ki, ha a bukás lesz a sorsunk.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!