Mikor a vadásztársaságot összehívó kürtszó felhangzik, a vendég sietve elbúcsúzik. Szép Ilonka kíséri ki, s félretéve a szemérmes viselkedés szabályait, nyíltan kimondja, hogy visszavárja a férfit. Ez abban a korban nagyon merész dolognak számított egy hajadon lány részéről. A mindig szerény, mindiig illedelmes Ilonka valószínűleg attól bátorodott így fel, hogy a vadász meginvitálta Budára. A férfi azzal a meghívással jelezte, hogy szeretné újra látni, ő meg így. Tehát kölcsönösen jelzik egymás felé, hogy még találkozni akarnak.

A nagy névvel-ranggal járó elkötelezettség persze azt a kegyetlen feladatot rója Mátyásra, hogy álljon ellent a kísértésnek, és fojtsa el a bontakozó szerelmet, de azt mégsem tudja megállni, hogy a búcsúzáskor ne csókolja gyöngéden homlokon a lányt, aki ilyen bátran kinyilvánította iránta való vonzalmát. Azután útnak indul, hogy teljesítse immár nehéznek érzett királyi kötelességeit.

A III. rész Budán játszódik, nem tudjuk, mennyi idő múlva. Az ősz Peterdi és bájos unokája ellátogatnak a fővárosba, mint később kiderül, azzal a céllal, hogy eleget tegyenek a vadász meghívásának. Nem tudni, melyikük kezdeményezte a kirándulást, de gyanítani lehet, hogy a lány volt, aki talán még nagyapja elől is titkolja, hogy mennyire vágyik az „édes óra” eljövetelére, amikor sor kerül a vadásszal való „szép találkozóra”. A titkolózás, valamint az „édes” és a „szép” jelzők azt sugallják, hogy Ilonka szerelmi reményei beteljesülését várja a viszontlátástól.

Nagyapjával most ugyanúgy várakoznak a tömegben, ahogy a történet kezdetén az álruhás király várakozott az erdőben a vadra. Ilonka ugyanúgy keresi szemével a férfit, ahogy a vadász figyelte az erdőt. A lány arcáról már ekkor leolvasható, hogy ez a szerelem élet vagy halál kérdése a számára: „arca majd ég, majd színében elhal”. Elpirul, azaz életet, szerelmet és boldogságot nyer, vagy elsápad, azaz a boldogtalanság, a magány és a halál vár rá. Ezt a válaszutat már a pillangó jelezte neki az I. részben, és ő maga is tudta, hogy az útja csak ebbe a két irányba vezethet. Gyakorlatilag az életét tette fel erre a szerelemre.

Aztán megjelenik a király az ünneplő tömeg üdvrivalgása közepette. A szinte már eposzi diadalmenetben bevonuló Mátyás a „hősi vér”, azaz Hunyadi János méltó utódjának bizonyul, annak a nagy uralkodónak, aki a II. részben tett fogadalmát betartva valóban a hazafiúi feladatoknak szentelte magát, s Bécs meghódításával növelte országa területét.

Előbb az ősz Peterdi ismer rá vendégére az ifjú királyban, aztán Ilonka is meglátja, és valósággal kővé dermed kétségbeesésében és fájdalmában. Összetörtsége, lelki bénultsága jól látszik abból, hogy mozdulatlanul, mereven áll és merőn nézi a királyt, megszólalni se bír. Mátyás persze nem veszi őt észre, nem látja meg a tömegben (azt sem tudja, hogy a lány és az öreg egyáltalán Budán vannak).

A költő egy szóval sem árulja el, hogy miért csalódik ekkorát a lány, miért halványodik el az arca, miért merevedik szoborrá. Ennek megfejtését a képzelőerőnkre bízza, tehát ismét az olvasónak kell találgatnia, kipótolni a hiányzó információt.

A népe rajongásától körülvett, győzelmes hadjáratából hazatérő király országot-világot mozgató szerepét nyilván azért hangsúlyozza ki Vörösmarty, mert ezzel is jelezni akarja, hogy Mátyást valóban a kötelesség szólította el Ilonka kis világából. Tehát nem arról van szó, hogy hűtlenné vált a lányhoz.

Ilonka mégis csalódik. Feltehetőleg azért, mert rádöbben arra, hogy szerelme reménytelen. Ijesztő lehet az egyszerű lány számára a magas királyi trón és a saját kis világa közti szakadék, de még kegyetlenebb lehet a tudat, hogy a kapcsolatnak nincs jövője. Mátyás soha nem veheti őt feleségül, az pedig meg sem fordult egy tisztességes lány fejében, hogy erkölcstelen kapcsolatra lépjen (ágyas legyen). Mert mit gondolhat Ilonka, amikor meglátja a királyt? Azt, hogy Mátyás vagy nem szereti őt, vagy ágyasnak szánja. Mindkét esetben reménytelen a dolog.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!