Való igaz, hogy Istent általában ősz öregembernek szokás elképzelni, lefesteni, de Vörösmarty azt is megfejtette, hogy miért öreg, és hogyan őszült meg:

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

A föld azért őszült meg, mert minden jelentéselemét tekintve kudarcot vallott, és ez történik az Istennel is, aki megteremtette a világot, és szerette volna látni fáradozásának jutalmát, learatni gyümölcsét.

Igen ám, de a teremtő munka rosszul sikerült, a világ rossz lett, ki van szolgáltatva az Istennél is nagyobb erők vak törvényének. Az emberben pedig, akit Isten a maga képére teremtett, ezért félig állat, félig isten (vagy mint Az emberekben írta a költő: „sárkányfog-vetemény”), az állati rész kerekedett felül. Így az Isten elborzadt saját műve láttán, és bánatában ősz lett és öreg, akárcsak a föld.

Isten öregségének titka tehát nem az apa vagy gondviselő titka, hanem a kétségbeesett feltalálóé, akinek a találmánya nem úgy működik, ahogy elképzelte, sőt, teljesen elfajzott. Itt tér hát vissza a teremtés motívuma, de visszájára fordítva: „dicsőbb teremtés” helyett „zordon mű”-ről olvasunk.

Figyeljünk itt meg két dolgot! Egyrészt azt, hogy az ember Vörösmartynál nem a teremtés koronája, hanem a teremtés szörnyszülöttje – ebben Az emberek című vers reménytelensége szólal meg újra. Másrészt vizsgáljuk meg az itt megjelenő istenképet!

Rengetegféle istenkép található a világirodalomban, de az Isten egyetlen műben sem olyan megrendítően emberi és sajnálnivaló, mint ebben a versben, ahol élete, léte értelmét elveszítve, munkája kudarcát látva, mélységes bánatában megőszül.

Az Ószövetség Istene minden teremtés-nap után a saját vállát veregetve kijelenti, hogy jó, amit teremtett. Az ókori görög-római mítoszok istenei büntetnek, jutalmaznak, erejüket fitogtatva hősködnek, és nincsenek az időnek alárendelve. Más népek istenei is uralkodnak az időn és a halálon, kivéve a sumér és a finnugor isteneket: csak ők öregszenek meg az idő múlásával.

Egy sincs viszont, aki megszeppenve figyeli a nálánál erősebb, ellenséges istenek tombolását az általa teremtett világban, s aki végül bánatában, saját művében való csalódottságában megöregedne és megőszülne!

Ráadásul nemcsak megöregszik és megőszül, de még csak nem is lassú, békés öregedés során őszül meg, hanem hirtelen.

Itt, a megöregedett, megőszült, magába roskadt, tehetetlen Isten képével megint csak véget érhetne a vers – minden eddiginél hatásosabb véget. Csakhogy az Előszó Vörösmarty ars poeticájának jegyében készült, aki úgy érezte, a vers csonka lenne a romantikus irónia nélkül.

Ez az irónia a romantika egyik legértékesebb művészi hozadéka. Pszichológiailag mindig ugyanúgy nyilvánul meg a romantikus művekben: valamilyen szent ügyet, értéket a megvalósítás során bekövetkező kudarc, bukás miatt leértékel és kigúnyol, nevetségessé tesz.

A magyar reformkor és szabadságharc Világos után Arany János műveiben (pl. A nagyidai cigányok) és Széchenyi naplójában is a romantikus irónia céltáblája lett. Ez történik az Előszó utolsó nyolc sorában is, bár a képi komplexitás miatt az irónia itt nehezebben felfedhető.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!