Az ősz után a tél következik; tehát elérkeztünk a Vörösmarty korabeli jelenbe. A költő egyetlen mondattal, egyetlen hangulatilag elképesztően szuggesztív sorral lefesti a komor, megváltoztathatatlan végzetet – Nemes Nagy Ágnes szerint ez a magyar költészet legnagyobb verssora:

Most tél van és csend és hó és halál.

Ugyanakkor az is biztos, hogy ez a sor költészetünk leglehangolóbb sora. Az emberiség, a nemzet és a természet tavasza-nyara szüretelő ősz helyett előbb viharos őszbe, aztán halottfehér télbe fordul. A dermedt, néma téli táj az önkényuralom, az elnyomás korát szimbolizálja.

Figyeljük meg, hogy Vörösmartynak sikerült szinte kizárólag egytagú szavakból összeállítania ezt a mondatot (csak a „halál” szó kéttagú, ami ezáltal is külön kihangsúlyozódik). Ez azért különleges, mert a főleg hosszú szavakból álló magyar nyelven született ez a csupa rövid szavakból álló mondat!

A háromszor megismételt „és” kötőszó sokkal későbbi irodalomtörténeti korszakokat vetít előre, pl. Rilke híres „und”-jai juthatnak eszünkbe.

A halmozott „és”-ek olyan szavakat kapcsolnak egymáshoz (csend, hó, halál), amelyek pontosan leírják, mit is jelent a tél a fül, a szem és az élet számára. Emellett az „és”-ek erőteljesen fel is fokozzák ezeknek a szavaknak az érzelmi tartalmát.

Az „és”-ek halmozásában a poliszindeton eszközét fedezhetjük fel, ami a kötőszók folyamatos ismétlését jelenti, és zaklatottságot fejez ki.

A poliszindeton jelen esetben olyan hatást tesz, hogy a mondat kimondása nehézkessé, lihegővé, szaggatottá válik tőle, mint amikor egy beteg nehezen lélegzik, pedig még akarna valamit mondani, vagy mintha maga az élet agonizálna. (Ehhez a hatáshoz hozzájárulnak a „hó és halál” alliteráló „h” betűi is.)

Mind a négy szó, amelyet az „és”-ek összekapcsolnak (tél, csend, hó, halál) önmagában a telet mondja ki, együtt pedig az egész világtörténelem, és benne a magyar történelem, valamint Vörösmarty életének kudarcát.

A „csend” a „szent szózat”, azaz a reformkor és a szabadságharc kudarca (az elnyomó Bach-korszak halálos csendjét idézi meg); a „hó” a vers első soraiban megjelenő „zöld ág”, azaz a virulás, a fejlődés és a boldogság ellentéte; a „halál” pedig nagyon sok életnek az elmúlása, hiszen a háború csonthalmokat hagyott maga után, a megtorlás során fejek hullottak a porba.

Persze ez a halál a tavaszi „teremtés” halálát is jelenti, valamint Vörösmarty univerzalizmusát ismerve a föld, a világ halálát, vagy legalábbis megöregedését. A következő sorban ki is mondja, hogy:

A föld megőszült;

Ez a félsor formailag elkülönül a verstől: a rímtelen 10-es jambikus sorok között ez az egyetlen félsor található. A költő ezzel a félsorral úgy mondja ki a világ megöregedését, mint valami összefoglalást és lezárást, amihez ugyanabban a sorban már nem lehet mit hozzátenni, nem lehet folytatni.

A vers itt akár véget is érhetett volna, hiszen egy életciklus (tavasz-nyár-ősz-tél) a téllel és a megvénült földdel befejeződött. De nem ér véget.

A „föld” szónak a versben több jelentése van: jelenti a mezőt, ahol a növények és állatok élnek, jelenti az ember életterét, és jelenti az égitestet is. Jelenti azonban a boldog menyasszonyt is. Mindez komplex egységgé áll össze Vörösmarty költői világában, tehát amikor a „föld” szót leírja, az összes jelentéselemet egyszerre hozzákapcsolja.

Viszont előfordul, hogy a folytatásban az egyik jelentéselemről hirtelen átvált a másikra, és ahhoz szervezi a következő képet. Ez történik itt is: a megőszült föld képe még lezárja a többi jelentéselem belső mozgását, ugyanakkor már előre is utalva a földet mint női lényegű és nőiségében egykor boldog embert jeleníti meg.

A női földről pedig egy meghökkentő asszociációval a földet (mint világot) megteremtő Istenre tér át. Persze az Istent is antropomorfizálja: bár Isten halhatatlan, a megöregedés és a megőszülés törvénye őrá is kiterjed.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!