Közben az egy évbe tömörített világtörténelmi (és magyar történelmi) folyamat az ősz ciklusához ér.

A költő megmutatja, milyen állapotok maradtak a háború nyomában: emberi sírás, nyomor, csonthalmok, elhamvadt városok, ijesztő reménytelenség. Ezekben a sorokban már a halálra készülés érződik:

Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.

Amilyen erőteljes, mozgalmas nyelvi világot teremtett Vörösmarty a háború dúlásának érzékeltetésére, olyan zsenialitással ábrázolja nyelvileg a szomorú pusztulást, a vereség reménytelen fáradtságát, a kiszolgáltatottságot.

Itt már a hanghatások is mások: ordítás helyett csak sóhajtás hallatszik, és a nyomor feje gyámoltalanul (ez a szó itt azt jelenti, gyámolatlanul, azaz gyámolítás, támasz nélkül) esik rá a felégetett városokra. A megszemélyesített nyomor számára olyanok az emberek, mint az óriás számára a törpék: elhamvadt városaikra fekteti testvér, rokon nélküli, árva fejét, mint a párnára…

A történelemből tudjuk, milyen események állnak a fenti sorok mögött: a bukást a Haynau-féle brutális megtorlás követte, kivégzések, börtön, nyomor, szegénység, az ország letiprása, a népek egymás ellen fordítása, az emberek érzelmi életének tönkretétele.

Nagyon ritkán sikerül a világköltészetben az, ami itt Vörösmartynak: olyan elemi megrázkódtatássá tenni a verset, amilyen megrázkódtatás a valós élmény volt. Vannak ugyanis élmények – háborúk, halálesetek –, amelyek egyszerűen nem adhatók vissza szavakkal, mert kívül esnek a szó által kifejezhető érzések tartományán. Az emberi torok legtöbbször nem tud versenyt üvölteni az ágyútorokkal – Vörösmartynak mégis sikerül.

Ezt az elemi hatást nem pusztán a romantikus pátosz sodrása, a nagy formátumú szavak kiválasztása vagy a magyar nyelv zenéje segítségével éri el a költő. Sőt, a stilisztikai csiszoltság épphogy elfogadhatóbbá, elviselhetőbbé teszi azt, ami valójában elviselhetetlen volt. Ez az apokaliptikus látomás azért olyan kínzó és nagy, mert borzasztóan hiteles. Nem pusztán fantázia kellett hozzá, hanem átélés, személyes érintettség, megéltség. Ez az, amit utánozni, lemásolni nem lehet.

Tehát a vers első 10 sorában bemutatott értékgazdag világ tragikus módon megsemmisül. A „tiszta ég” helyett „elsötétült ég”, a tavasz zöld lombjai helyett „meghervadt” élet jelenik meg, a „szellem működött” megállapítás helyett „a szellemek világa kialudt” kijelentés írja le a pusztulást. A csendet ordítás váltja fel, a megszemélyesített béke helyett a megszemélyesített nyomor uralkodik.

Érezzük a költő részvétét a kiszolgáltatottak, kitaszítottak, lerongyoltak, semmibevettek, árván maradottak, teljes magányba zuhantak iránt.

Az ember azt hinné, ilyen mérhetetlen nagy képek után a szöveg tovább már nem fokozható. Hát, aki ezt hiszi, téved.

A következő nyolc sor a képzeletnek és nyelvi művészetnek olyan magaslatába vezet, ahová csak kevés költő volt képes eljutni.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!