A romantikának amúgy is nagy vívmánya a láttatás, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy világirodalmi szinten páratlan Vörösmarty képessége a mitologikus méretű gesztusok és folyamatok láttatására. Költészetének olyan nyelvteremtő mágikus ereje van, amilyenre nem találunk példát a 19. századi világirodalomban.

Szavainak bámulatos belső energiáját elsősorban a jelzők hordozzák (pl. vérfagylaló, elsötétült, vad, bőszült, irtóztató, szétszaggatott). A jelzők által tud egy költő vagy író „festeni”, a jelzők a nyelvi festészet eszközei. A történéseket azonban az igékkel lehet megjeleníteni, az ige a dráma szófaja. Az Előszó tele van drámai hatású igékkel (pl. kitört, dúlnak, meghervadt, kialudt, ordított).

Ez a vízió nem beteg idegzetű, logikátlan, öntörvényű látomás, nem agyrém. Ebben a látomásban Vörösmarty szavakkal adja vissza azt, amit a legnagyobb romantikus festők a vásznaikon ábrázoltak; és akárcsak a lázadó, harcoló romantikus zene, Liszt, Berlioz és Wagner világot rázó muzsikája, úgy érzékelteti velünk a vész ordítását, a népek átkozódását a csonthalmok körül.

Gyakorlatilag a romantikus művészetek nyelvbeli szintézisét alkotja meg, és ezzel létrehozza a romantikus világérzés és drámai-tragikus történelemszemlélet szintézisét!

Azzal a nyelvi forradalommal, amit Petőfi és Arany hajtottak végre a magyar költészetben, sajnos az a fajta érték, „szent őrület”, amely Vörösmarty költészetében még megvolt, kiveszett. Mert egy ilyen víziót se Petőfi, se Arany nem tudott volna megírni.

Vörösmarty képzeletében tehát, mivel szeret antropomorfizálni (emberi alakban megjeleníteni), az antik mitológia, ill. az őseposzok bosszúálló istenei jelennek meg. 1849 magyar egén ezek a kegyetlen istenek tűntek fel, és végeztek embertelen méretű és erejű dúlást a magyar földön.

Iszonyatosan szép költői megfogalmazása ez a világosi katasztrófának! A történelmi realitás, az öldöklés, a pusztítás, a rombolás tényei metaforák, metonímiák, összetett képek zuhatagán át jelennek meg versben. Vörösmarty egyetemessé, az embertelenség és a pusztító, esztelen düh 19. század közepi szimbólumává emeli a magyar forradalom eseményeit.

Ugyanakkor a tomboló vész képei konkrétumokra nehezen vonatkoztathatóak. A leghalványabb utalás sem történik arra, hogy itt most a költő az 1848-as magyar szabadságharc tragikus végkifejletéről beszél. Még csak nem is egy háború, hanem egy vihar képét rajzolja meg a versben. Egy világméretű, kozmikus viharét, amelynek győztese valamiféle természetfeletti, emberellenes, felbőszült, veszett szörnyeteg, szenvedő alanyai pedig az emberek.

És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Földön és égen egyaránt tombol ez a vihar, azaz a mitológiai vonatkozások és a történelmi aktualitások egyszerre vannak jelen a versben, és a kétféle valóságra egyformán utalnak.

Érdemes itt egy pillanatra megállnunk. A képekből úgy tűnhet, mintha Vörösmarty elítélné, megtagadná a szabadságharcot mint értelmetlen öldöklést, holott a Szózat idején még elszántan vállalta, és amikor kitört a forradalom, akkor szívvel-lélekkel mellé állt. Miről van itt szó?

Tény, hogy a költő humanista lelkületű volt, és mélységes békevágy, pacifizmus jellemezte: nagyra becsülte az emberi értékeket, az életet, s irtózattal, kétségbeeséssel töltötte el a vérontás. A forradalomhoz is másként állt hozzá, mint mondjuk Petőfi: aggódott miatta, de ez nem jelenti, hogy ne értett volna vele egyet. A végkimenetele miatt aggódott, a bukástól félt. Itt a versben is az elvesztett, a levert szabadságharcot ábrázolja.

A bukás távlatából tűnt ilyen szörnyűnek a háború, hiszen a sok véráldozat hiábavalónak bizonyult. A vereség okozta megrendülés miatt csak a pusztulás, a nyomor képei maradtak meg belőle. Egyszóval a költő azért éli meg szörnyűnek a szabadságharcot, mert nem vezetett eredményre, nem győzelemmel zárult.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!