Figyeljük meg a nagy romantikus ellentéteket, ahogy az elkiáltott szó „mélység és magasság”, azaz ég és föld, Isten és ember, mennyország és pokol, élet és halál között árad szét az új világot teremtő visszhang által!

Ez a visszhang a lázadó ember diadaléneke, olyan szó, amitől az embert (ill. az embert képviselő Prométheuszt) leláncoló istenek lélegzete is elakad. Döbbenetében a nagy világegyetem, a kozmosz is megáll egy pillanatra. És csend lesz, vihar előtti csend.

A vihar előtti csend állapotát mindenki ismeri: forró nyár van, érik a vetés, de a készülő vihar előtt még a fák levele se rebben, szinte tapintható a csend. Persze csak látszólagos a béke: ez a csend vészjósló, fenyegető csend!

Aztán egyszerre, egyetlen pillanat alatt elszabadul a pokol, amit Vörösmarty egyetlen megrázó, rövid tőmondattal fejez ki: „A vész kitört” (ez egy nyelvtanilag rendkívül egyszerű mondat, ún. pusztamondat: névelő, alany, állítmány, mindössze ennyiből áll).

A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.

A vész kitört, mondja Vörösmarty, és ezzel mintha azt mondaná: a háború kitört. Voltak, akik félreértették ezt a részt, mert azt gondolták, a szabadságharc kitörésére vonatkozik. Pedig nem a kitörésére, hanem a leverésére utal a költő (furcsa is lenne, ha a szabadságharcot írná le ilyen szörnyűnek – erről később még lesz szó).

Vannak elemzők, akik szerint csak a magyar történelemre vonatkozik ez a vész (ezt mondja pl. Tóth Dezső). Mások, pl. Martinkó András szerint a vész, a kitörő orkán átfogja az egész világot: nemcsak egyént és hazát, nemcsak a magyar történelmet, hanem az egész világtörténelmet érinti.

Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.

Egyenlőtlen küzdelem zajlik: a vérszomjas istenek öntudatlan szadizmussal, indokolatlanul, öncélúan haragszanak és állnak bosszút a velük szemben teljesen védtelen embereken.

Ezt egy páratlan szépségű vízió formájában tárja elénk a költő, amelyben minden, az anyag, a szellem, de még a legelvontabb fogalom is megszemélyesítve, emberi formában jelenik meg. A vésznek vérfagylaló keze van, az égnek arca, mely elsötétül, a villámok megrajzolják az istenek haragját.

Nincs rá szükség, hogy Vörösmarty nagy kezdőbetűvel írja a megszemélyesített fogalmakat, mint Petőfi a Szabadságot vagy Ady a Szerelmet. Nála kisbetűvel írva is megrendítő kozmikus-mitologikus valósággá válnak a fogalmak.

A „vész” démonként pusztít, rombol, dühöng: „emberfejekkel labdázik az égre”, dúló lábakkal lépked az emberszívekben, még lélegzik is („Lélegzetétől meghervadt az élet”). Ordít, népeken tipor, népeket „szaggat szét”, városokat éget fel. És az ember nem küzdő, szembeszegülő ellenfélként szerepel, hanem mint tehetetlen áldozat.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!