Címértelmezés

Kevés olyan mű akad, amelynek a címe nem kapcsolódik magához a műhöz, az Előszó esetében azonban a címnek nem sok köze van a vershez.

Első ránézésre nem is érthető, hogy miféle előszóról van szó, minek az előszava? A talány megfejtéséhez tudnunk kell, mire vonatkozik a vers első sora: „Midőn ezt írtam.” Az „ezt” szó nem ezt a verset, azaz az Előszót jelenti, hanem Vörösmartynak egy korábbi művét.

Valószínűleg az 1845-ben írt Három rege c. munka 1851-es kiadása elé készült ez a vers előszónak, amolyan lírai bevezetőnek. Mivel a költő Világos után dolgozni már alig bírt, ugyanakkor pénzre volt szüksége, szerette volna hasznát látni azoknak a műveinek, amelyek már készen voltak. Így elővett egy háromrészes, terjedelmes költeményt, amelyet még a szabadságharc előtt írt, de nem került nyomtatásba.

A Három rege három hazafias allegória, gyermekek számára írt, a haza iránti hűségre buzdító didaktikus mese, amelyet a szintén költő Kuthy Lajos tervezte Szépek Könyvébe szánt Vörösmarty, de a megbízással becsapták, és a nagy munkával elkészített mű azóta is kiadatlanul hevert a fiókjában. 

Szellemiségük és allegorikus formájuk miatt ezek a költemények most alkalmasnak tűntek a kiadásra, és terjedelmük miatt anyagi haszonnal is kecsegtettek. A kötet 1851-ben meg is jelent, a kivégzett miniszterelnök, Batthyány Lajos nagyobbik lányának, Batthyány Emmának szóló ajánlással.

Ehhez a kötethez készült tehát az Előszó, de a kötet végül mégis a költemény nélkül jelent meg. A költő életében egyáltalán nem is adták ki a verset (az önkényuralmi rendszerben nem lehetett kiadni), csak 1863-64-ben jelent meg Gyulai Pál gondozásában a Vörösmarty Mihály Minden Munkái című kötet II. részében.

Meg kell jegyezni, hogy a Milbacher Róbert nevéhez fűződő újabb kutatások megkérdőjelezik a fentieket.

Úgy tűnik, a vers drámai jambusokban írt mértéke, valamint más szövegekkel (A vén cigánnyal és Shakespeare Lear királyával, melynek fordítását Vörösmarty 1854-ben fejezte be) való motivikus kapcsolata miatt feltételezik, hogy csak 1854-ben keletkezett.

Ha ez így van, akkor az Előszó a költő utolsó befejezett verse (eddig A vén cigányt tartottuk annak), és nem a Három rege bevezetése lett volna, hanem Vörösmarty Az áldozat című drámája elé írta prológusként.

Ez a dráma egy gyengébben sikerült szomorújáték, a honfoglalás utáni időkben játszódó szerelmi történet, melyet a költő még 1839-ben írt, és amely 1840-ben jelent meg.

Az áldozatot 1855-ben, Vörösmarty halála évében mutatták be. A Nemzeti Színház ezzel a darabbal nyitotta meg az új évadot, és később is Az áldozat színrevitelével emlékezett meg a költő halálának évfordulóiról.

Az Előszó időkezelése, szerkezete

A vers időkerete egyetlen hatalmas, kozmikus méretű év, amely a boldog tavasztól a következő év álságos, hazug tavaszáig ível. Az évszak és a természet változásaival párhuzamosan halad a nemzet, a társadalom története.

Mivel egybefonódik az évszakokkal, a magyarság történelmének alakulását valami kikerülhetetlen, komor végzetszerűség hangulata is körüllengi.

Az Előszó összesen 49 sorból áll, ami lehet véletlen is, de lehet tudatos szerkesztés eredménye is: utalás az 1849-es tragédiára.

Tartalmilag 4 részre osztható a vers:

Az 1. rész (1-18. sor) a reformkor lázasan tevékeny korszakát idézi fel, és a tavasz, ill. a nyár képét kapcsolja hozzá.

A 2. rész (19-33. sor) egy kozmikus méretű, óriási pusztító vihart ír le, amely az alkotó korszak reményeit romba dönti, a szabadság és függetlenség elérését lehetetlenné teszi. Az apokaliptikus sorok vízióként hatnak, de valós esemény – a szabadságharc leverése – bújik meg mögöttük. Ehhez az eseményhez az ősz képét kapcsolja a költő.

A 3. rész (34-42. sor) a Vörösmarty korabeli jelent ábrázolja, az elvesztett szabadságharc után bekövetkező terror rettenetes mozdulatlanságát és csendjét, amelyet a tél képével érzékeltet.

Az utolsó, 4. rész (43-50. sor) a közeljövőt festi meg, amely az elnyomás folytatódása miatt elkeserítő és vigasztalan. Az újból visszatérő tavasz is álságos és hazug, csak színleli a jókedvet.

Vörösmarty a mondatszerkesztésével is kifejezi a tartalmi mondanivalót. A tavasz munkás-boldog serénysége, nászra készülése olyan mondathullámokban tárul elénk, amely a patak csobogására emlékeztet. A vész előtti csend ezzel szemben egyszerű, rövid mondatokba sűrűsödik bele.

A vész kitörése pedig, mint amikor a vulkán kitör és elsöpri a gátakat, a dühöngés ritmusában – mert a rombolásnak is van ritmusa –, 2-3-2-4 tagú mondatokban jelenik meg, amelyek 2,5-4-2-5 sor terjedelmet foglalnak el.

Képszerűség, allegorikusság

Már első olvasásra szembetűnő, hogy van a versnek valami allegorikus-szimbolikus jellege. A Vörösmartyról monográfiát író Tóth Dezső szerint ez nem a cenzúra következménye. Vörösmarty olyankor is közvetett kifejezésmódot használ, amikor nem akadályozzák külső okok, hogy nevén nevezze a dolgokat.

Ráadásul olyan óriási spontaneitással öltözteti képekbe a történelmet, a nemzetsorsot, hogy ez csakis a kétségbeesett, tragikusan döbbent lelkiállapot következménye lehet.

Más elemzők szerint az Előszónak egyetemes jellege is van, Tóth Dezső ezzel ellentétben úgy gondolja, a vers nem az emberiség egészére vonatkozik, hanem kizárólag a magyar történelem egy tragikus eseményének még eléggé friss élménye jelenik meg benne.

Nincsenek nagy távlatok, szűkebb a látóhatár, emiatt azonban sokkal személyesebb, közvetlenebb is az Előszó, mint Az emberek vagy a Gondolatok a könyvtárban.

Emellett van a versnek valami jelenségleíró funkciója: mint amikor valaki nem ért valamit, ezért újra elmondja a rettenetes élményét, hátha akkor fel tudja fogni, ami történt. Már a vers indításában is, amikor a költő jobb időkre emlékszik vissza, van valami tétova, megütköző, csodálkozó szemrehányás, valami belső megrökönyödöttség.

A képszerűség, szimbolikusság oka tehát itt az, hogy egy olyan irtózatos jelenség a vers témája, amelyet a költő fel sem bír fogni, meg sem bír érteni, tudatos ítélet által nem tud megragadni, ráadásul az érzelmi gátlás is lehetetlenné teszi számára az esemény átélését.

Ilyenkor egy közvetett, képszerű kifejezéssel tud legtöbbet elmondani, ezért használ olyan költői eszközöket, amelyek inkább a kevésbé tudatos szférákra hatnak. Ám ezek a képek mind behelyettesíthetők konkrétumokkal: tavasz = reformkor, tél = zsarnokság, a természet vajúdása = forradalom, szent szózat = szabadság, pusztító vihar = a szabadságharc leverése és megtorlása.

Nemcsak Vörösmarty lírája lett ’49 után hangulatilag sokkal telítettebb, és lett áttételesebb, elvontabb, hanem más költőink lírája is, pl. Tompa Mihály programszerűen allegorizált (persze, nála ez már a cenzúraviszonyoknak is betudható).

Az Előszóban a történelem és a természet egybefonódik, ugyanazoknak a vak törvényeknek van alárendelve. A költő a szabadságharc utáni megtorláskor tapasztalt embertelenség, a minden mértéket meghaladó igazságtalanság felett érzett rémületét fejezte ki a történelem erőinek való alárendeltség, a végzetszerűség és a logikátlanság élményének versbe foglalásával.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!