Vörösmarty sorsfilozófiája

Vörösmarty és költőtársai mindenüket feltették arra a pozitív sorsfordulatra, amiben 1845 környékén reménykedtek. Készek voltak bármilyen áldozatot meghozni, bármekkora kockázatot vállalni a haza érdekében. Felismerték, hogy nagy a tét, de nem riadtak tőle vissza. Petőfi, aki akkor még nagyon fiatal volt, 1844 elején megírja a Honfidalt, Vörösmarty pedig a Honszeretet c. versét.

A tavaszias, dolgos, építő emberkép 1846 elején tűnik el Vörösmarty költészetéből, amikor egyrészt a lengyelek szabadságharca elbukott (a lengyel felkelésről Az emberek című vers kapcsán volt szó részletesen), másrészt egyre biztosabbá vált, hogy Magyarországon is történni fog valami, lesz egy „véres kor”, amely egyre közeledik.

Míg Petőfi boldogan várta ezt a kort és úgy vélte, „úgy is illik, hogy véres legyen”, addig Vörösmarty kezdettől fogva másképp állt hozzá a forradalomhoz: ő aggódott miatta, s nem hitt a győzelemben. Vajon miért nem? És amikor végül az események igazolták őt, mivel magyarázta utólag a vereséget? Miért torkollik a vers eleji tavasz, az új, szebb világ ígérete ilyen szörnyű pusztulásba? Mi okozta a bukást?

Ez az, amiről Vörösmarty hallgat. Úgy tesz, mintha ez törvényszerű vagy természetes lenne. Méghozzá azért, mert az emberi, nemzeti törekvések kudarcba fulladása egyenesen következik a költő sorsfilozófiájából. Miről is van szó?

Vörösmarty sorsfilozófiája egyén, nemzet és emberiség szintjén is a semmiből, a sötétből, a magárahagyatottságból való kitörést, a felfelé, egy bizonyos ideál felé való törekvést hirdeti. A költő fiatal kora óta próbálta műveiben megrajzolni ennek az önmegvalósítási folyamatnak az útját.

A legfontosabb szakasz benne a küzdés, a tökéletesedésre való törekvés, a fejlődés azonban nem egyenes vonalú, hanem egy önmagába visszatérő görbével lehetne ábrázolni. Azaz van egy kezdet-fejlődés-elmúlás ciklus, és a végén a semmibe, a sötétbe, a magárahagyatottságba térünk vissza.

Ez az oka, hogy Vörösmarty soha nem tudott úgy hinni a forradalom győzelmében, mint Petőfi. Ő folyamatos rettegésben élt, hogy még a legnagyobb áldozat is hiábavaló lesz, semmit se tehetünk a történelmi törvényszerűségekkel szemben.

Honnan ered ez a sorsfilozófia? Egyrészt még a Kölcsey-féle történelemszemléletre vezethető vissza, másrészt Vörösmartynak arra a – feltehetőleg a Bibliára alapozott – meggyőződésére, hogy az ember alapvetően gyarló (ez a véleménye Az emberek című versében is megjelenik). Ez a gyarlóság onnan ered, hogy az ember kettős természetű: egyszerre szellemi és földi, isteni és állati lény.

Ez a gyarlóság az oka annak, hogy az ember legjobb szándékú törekvései is kudarcba fulladnak. Ha az ember földi, anyagi természete, „őrült sár” énje veszi át az irányítást, félretolva az „istenképű” embert, akkor az emberi erőfeszítések embertelenséghez és bukáshoz vezetnek.

Vörösmarty emberének azonban ész és ösztön mellett van még egy összetevője: a szív, ahol a remény, a szeretet és a dolgos akarat lakik. Ezzel a szívvel a romantika kora ajándékozta meg a költészetet. Ez a szív ellenáll a végzet vastörvényének, amellyel a „mégis, mégis” optimista hitét szegezi szembe.

Ez a hit az oka, hogy Vörösmarty sorsfilozófiája ellenére is azt hirdette, hogy „mégis – mégis fáradozni kell”, mert „mi dolgunk a világon? – küzdeni”, még akkor is, ha elbukunk a történelemmel folytatott harcban.

Vörösmartyt lelkesítette a gondolat, hogy ő, a magyarság, sőt, talán az egész emberiség a történelemnek még a felfelé ívelő szakaszában vannak, és ezért a felemelkedésért kell minden erejükkel dolgozniuk.

Igen ám, de mi történik, ha a sok fáradozásnak mégsem lesz gyümölcse? Mivel a szent célra mindenüket feltették, ez esetben egész életük értelmetlenné válik. A szabadságharc bukása után a költő úgy érezte, nincs tovább, mert „Miért én éltem, az már dúlva van” – írta Emlékkönyvbe c. versében 1849-ben.

Az Előszó írásakor, 1850-51-ben Vörösmarty úgy látta, az 1849-es események igazolták az általa vallott sorsfilozófiát. Úgy tűnt, a szabadságharc bukásával megszűntek a magyarság életlehetőségei, így a tél, a hó és a csend a nemzethalálra is utal.

A vén kacér föld képe pedig azt fejezi ki, hogy a költő szerint ilyen végzetes katasztrófa után bármiféle újjászületésben, kibontakozásban reménykedni nem pusztán öncsalás, hanem valami rosszabb: méltatlan hazugság lenne.

Vörösmarty csak élete utolsó 4-5 évében ismerte fel, hogy a szabadságharc veresége nem jelenti mindennek a végét. Ahogy azt utolsó nagy versében, A vén cigányban elmondja: a vihar pusztít, rombol ugyan, de egyben tisztít is, és egy új világnak készíti elő az utat.

Élete végére Vörösmarty hinni kezdett abban, hogy egyszer „elfárad a vész haragja”, és hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!