Ugyanakkor már az is tragikusan ironikus, hogy föntről, a kozmoszból, az istenkép drámájából lezuhanunk egy fodrászszalonba. És ott olyasmit tapasztalunk, ami ritkán fordul elő a világirodalomban: a tavasz undorítóvá válik. A vén és elvetemült gazság álarca ez a tavasz a föld arcán:

  Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.

Az újra visszatérő tavasz képében a vigasztalan közeljövőt ábrázolja a költő. A teljes reménytelenség és kétségbeesés oka az, hogy folytatódik a zsarnoki uralom és az elnyomatás. Ilyen körülmények között hogy lehetne újra tavasz?

Itt tehát szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama. Az emberek számára nem jöhet új tavasz, nekik örök tél van. Az a tavasz, ami jön, csak hazug lehet: nem hoz igazi újjászületést, hiszen a szabadságharc mártírjait senki és semmi nem támaszthatja többé fel.

A vers zárása csúfondáros, keserű szemrehányás: ez az új tavaszra készülődő föld már egy allegorikus alak, aki hűtlenül, az ember gyászát meghazudtolva felölti a tavasz piperéit, így a természet is árulója lesz a nemzetnek, amellyel még együtt ünnepelt a vers elején, együtt várta a munkája nyomán keletkező üdvöt.

Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Itt Vörösmarty visszatér a „föld” szónak egy korábban használt jelentéseleméhez. A földet utoljára megőszülve, öregnek láttuk. Igen ám, de a tél után ismét jön a tavasz, és a föld ismét virágba borul – ez hogy lehet? Az idő egyirányú, visszafordíthatatlan folyamat: ami egyszer elpusztult, az többé nem kelthető életre. Ha tehát a föld már öreg, hogy lehet ismét fiatal?

Úgy, hogy azok nem igazi virágok, és a tavasz nem igazi tavasz! A föld fiatalnak akar látszani, ezért parókát és szép ruhát vesz fel, de az, hogy fiatalnak látszik, nem jelenti, hogy valóban visszafiatalodott. Arcán az illat már csak a kendőzésből ered, a jókedvet is csak tetteti.

Itt is a föld női lényegén van a hangsúly, hiszen az idősödő nőkre jellemző, hogy fiatalabbnak szeretnének tűnni. A költő ki is mondja, hogy a föld csak egy „vén kacér”, egy öreg szajha, aki korához nem illő díszekben cifrálkodik.

Ez az irónia azonban csupán egy kétségbeesett kacajt csalhat elő az olvasóból, hiszen a vén kacér föld ugyanaz a „jutalom” (az eredeti megfogalmazásban: menyasszony), aki a vers elején a tavaszi virulás közepette még boldog nászra és egy jobb, szebb világ megszülésére készült…

Ez a kacér föld bizony a magyar reformkor és szabadságharc! Kétségbeesésünket pedig az okozza, hogy azonosultunk vele, és még most sem tudjuk egészen megtagadni. Az ő romlása, devalválódása, pusztulása a miénk is. Ezért azt látni, hogy parókásan, felcicomázva, hazug jókedvvel nászra illegeti magát, sokkal inkább fájdalmas, mint nevetséges.

Mi mást is mondhatnánk neki, mit is kérdezhetnénk tőle, mint azt a legkézenfekvőbb dolgot, hogy mi ez a romlás, mi lett a szép ígéretből, hol az új, szebb világ, amit megszülni készült, hol vannak az életüket feláldozó hazafiak, akiknek hitét és reménységét most megcsúfolja ezzel az új tavasszal, azaz: „hová tette boldogtalan fiait?” Ezt a kérdést tömegsírok és akasztófák között teszi fel Vörösmarty…

Ezzel a megválaszolatlan kérdő mondattal zárul a költemény, így lényegében nyitva marad és a befejezetlenség érzetét kelti, ami nyugtalanító hatást tesz az olvasóra.

Igaz, a kérdésre tudjuk a választ – a „vész” pusztította el az igazi tavasz által szép jövőre szült gyermekeket –, az azonban nem világos, hogy miért kellett így történnie. Hogyan, miért történt a nagy bukás?

Erre a kérdésre nagyjaink más-más válaszokat adtak: Széchenyit megőrjítette az önvád, Arany nemzetkarakteri és morális gyökerű feleletet adott. Vörösmarty nem vádol senkit (egyetlen egyszer tette ezt meg, az Átok című versben, ahol Görgeyt hibáztatta, de már nem vádolja őt sem), és nem okolja a magyar nemzeti karaktert vagy erkölcsöt sem.

Az ő iróniája történelemfilozófiai gyökerű. Annak a történelemszemléletnek a költői megfogalmazása, amely a semmi-születés-fejlődés-pusztulás-semmi ciklus elvét hirdeti. Ez az elv már a Csongor és Tündében is megjelent: „És ahol kezdve volt, ott vége lesz.” Miről is van szó?

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!