Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers keletkezésének körülményei
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• Címértelmezés
• Az Előszó időkezelése, szerkezete
• Képszerűség, allegorikusság
• A vers értelmezése
• Vörösmarty sorsfilozófiája
• Az Előszó más értelmezési lehetőségei
• Befejezés

 

 

 

Az eszmeileg meghaladhatatlan nagy költemény, a Gondolatok a könyvtárban után Vörösmarty, hogy ne olyan művet alkosson, amely visszalépés lenne, és ne is ismételje önmagát, a gondolatiság logikája helyett az intuíció erejére támaszkodott.

A reménység helyett ezúttal a reménytelenség volt a múzsája: reményvesztés és intuíció frigyéből született meg egyik legnagyobb verse, az Előszó, melynek megírására a haza nagy tragédiája, a 1848-as szabadságharc bukása késztette a költőt.

1848-’49 ugyanis, akárcsak történelmünket, Vörösmarty életét is végleg előttre és utánra osztotta. Ennek éles ellentéte lett az Előszó központi motívuma.

 

A vers keletkezésének körülményei

Az Előszó kéziratán nem szerepel dátum, de az irodalomtörténészek szerint 1850-51 telén keletkezett, tehát a szabadságharc leverése után. A bukás nemcsak lelkileg törte össze Vörösmartyt, de életében is teljes összeomlást okozott.

Mivel képviselői mandátuma volt a Batthyány-kormányban, és állami állást is vállalt a szabadságharc idején (a kegyelmi szék közbírája volt), bujdosnia kellett. Hónapokig bujdosott, s amikor végre hazatért családjához, már beteg és összetört ember volt.

A világosi katasztrófa után egy évig dolgozni sem bírt: 1849-ből csak két verse maradt ránk, az összeomlásáról tanúskodó Emlékkönyvbe és az indulatos Átok, amelyben Görgeyt vádolja a bukásért. Ha elkeseredésében néha írt is egy-egy verset, felolvasta barátainak, s rögtön utána el is égette. Iratait, leveleit is el kellett égetnie, mert híre járt a házkutatásoknak s félt a megtorlástól.

1850-ben Pesten feljelentette magát a katonai törvényszéken, ahol kikérdezték, aztán az ítélethozatalig szabadon bocsátották. Végül Haynau kegyelmet adott neki és több más képviselőtársának, de ez már nem segített rajta.

Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt: írni már alig bírt, csupán 6-7 befejezett műve maradt ránk az 1849 utáni időszakból. Igaz, köztük van két nagy vers is: az Előszó és A vén cigány.

Annak ellenére, hogy kortársai szerették és tisztelték, egy év alatt kiesett az irodalmi köztudatból: mivel bujdosása során távol volt Pesttől, elszigeteltté vált és kezdték elfelejteni.

Népszerűsége már az 1840-es évek második felében elkezdett halványodni, mivel színre lépett Petőfi és nemzedéke, de most, a világból kiszorult öreg emberként végképp magára maradt, ráadásul költészete is korszerűtlenné vált. Pedig a megfáradt költőnek nagy szüksége lett volna a munkára, mert anyagi nehézségei voltak.

Régi ismerősei később ugyan támogatásképpen igyekeztek bevonni őt az újjászerveződő irodalmi életbe, ám ekkoriban már csak amolyan tiszteletreméltó, de erejét vesztett öregként kezelték. Külsejét is elhanyagolta, így lelki nyomorúsága annál szembeszökőbb volt, és régi tisztelőiből már csak valami megütköző részvétet váltott ki.

Bizonyos értelemben ő is 48 vértanúja, csak ő nem a hóhér kezétől halt meg, hanem lassan, fokozatosan őrlődött fel. Élete annyira összefonódott a nemzet sorsával, hogy a szabadságharc bukásakor úgy érezte, minden elveszett. Ennek a lelkiállapotnak hű tükörképe a Világos utáni költészete: verseiben a hazafi kétségbeesése szólal meg.

Olvassuk most el a verset!

 

Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm – s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
     Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

 

Mielőtt belefognánk az elemzésbe, muszáj leszögezni, hogy a versnek többféle értelmezése is lehetséges. Általában a kortárs magyar világra, a történelmi helyzetre szokták vonatkoztatni, de mivel a legcsekélyebb célzás sincs a műben a korabeli politikára vagy Magyarországra, a vers betű szerinti jelentése sokféle magyarázatot megenged.

Szó szerinti olvasatban az Előszó egy természeti katasztrófáról, viharról szól, amely embereket öl meg és városokat pusztít el. Mert miről is olvasunk benne? A tavasszal, a természet megújulásával kezdődik, mely béke idején a szorgalmas emberi munka következtében üdvöt, kibontakozást hoz embernek és természetnek egyaránt.

A világegyetem ünnepre készül, amikor vihar tör ki, amely népeket dönt nyomorba és városokat rombol le. Ezután a tél, a fagy dermedtségébe merevedik a táj, amelyből nem hoz igazi újjáéledést az újabb tavasz, hiszen a tönkrement életeket gyászolja a világ. Ilyen helyzetben az új tavasz, a jókedv nem lehet őszinte, és nem pótolja az elszenvedett veszteségeket.

A szöveg szintjén csupán ennyit mond a vers, persze valójában ennél jóval több rejlik mögötte. Háromféle jelentést szokás hozzá kapcsolni:

1. Történelmi-politikai
2. Általános világnézeti
3. Metafizikai (létértelmező)

A három közül én most a történelmi-politikai értelmezés szerint fogom végigelemezni a verset, mert ez a legkézenfekvőbb és a leggyakoribb értelmezés (írásom nagyrészt Martinkó András tanulmányára épül). A másik két értelmezést röviden összefoglalom majd az elemzés végén. Akkor lássuk!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!