Liszt Ferenchez

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog- és erősnek kunyhajában.

Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:

Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;

S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.

És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.

A vers 1840 novemberében érlelődött meg és december elejére készült el. Liszt Ferenc a mű születése előtt majd egy évvel, 1839. december 23-án érkezett Pestre és három hét alatt kilenc hangversenyt adott, sőt, életében először karmesterként is fellépett.

Bár nem tudott magyarul, magyarságát minden elképzelhető módon kihangsúlyozta: koncertjeit magyar plakátokon hirdette, magyar nyelvű belépőket csináltatott, magyar ruhában lépett fel és hangversenyeit a Rákóczi-indulóval fejezte be. (Még a rendőrség is felfigyelt rá magyarbarát viselkedése miatt.)

Az emberek azt is tudták, hogy az 1838-as pesti árvíz idején Bécsben adott hangversenyének jövedelmét a hazai árvízkárosultak javára ajánlotta fel.

Bevonulása, ittléte és hangversenyei igazi ünnepé váltak, január 4-én húszezer ember kísérte fáklyás menettel szállására, másnap pedig Pest díszpolgárává avatták. Az arisztokrata körök megpróbáltak magyar nemességet is szerezni a számára, de ez nem sikerült.

Liszt romantikus, szenvedélyes zenéje nagy hatással volt a kor magyarságára. A művész, aki ekkortájt határozta el, hogy virtuóz előadóművészből alkotóvá fog válni, forradalmian szárnyaló dallamokat írt, mint pl. a Mazeppa című zongoraetűd.

A pesti koncert előtt két évvel, 1838-ban írta a Kromatikus galoppot és a Vándorévek-sorozatot. A kromatika, a félhangokkal való le-és fölfeléhaladás, az alaphangsortól való kétségbeesett elszakadási kísérlet jellemezte zenéjét, mely Wagner zenéjével együtt a romantika nagy zenei szintézisét teremtette meg.

Ebből a muzsikából olyan szenvedély áradt, Vörösmarty egyik barátja, Bártfay László szavaival „oly érzeményi örvényt kavart”, hogy a közönség – a finoman öltözött, pantallós, kürtőkalapos biedermeier nemesi-polgári hallgatóság – valósággal tombolt és őrjöngött. A mámor, ami kortársait elragadta, a költőre sem maradhatott hatás nélkül. Erről tanúskodik Liszthez írt verse is.

Vörösmarty valószínűleg ott volt Liszt valamelyik hangversenyén, talán többre is elment. Átélte, átérezte a zene elemi hatását, amely jóval közvetlenebb, mint a költészeté, és segítségül hívta a zenészt nemzetébresztő munkájához.

Annál is inkább, mivel Liszt zenészként a legtökéletesebb művészeti ág képviselője, hiszen a zene az, amely a múltat, jelent és jövőt egyaránt felidézi, magába foglal egyént és közösséget, és az érzelmek, gondolatok széles skáláját mozgatja meg az emberben. Így aztán egy zenész még egy költőnél is többet tehet adott ügy érdekében.

Persze nem egy egyszeri zenei élmény váltotta ki a verset, azaz nem alkalmi költeményről van szó. A Liszt-koncertek és a vers megírása között egy teljes év telt el.

Liszt Ferenc egyébként szerette a hozzá írt verset: 1843. március 17-én levélben köszönetet mondott Vörösmartynak a versért és barátságát kérte. A vers hallatán, annak ihletésére és köszönetül komponálta meg a Hungária című szimfonikus költeményét is.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!