Barabás Miklós Vörösmartyról készült akvarellje

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers keletkezésének körülményei
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vers külső formája, verselése
• A vers hangulata, érzelmi mozgása
• A vers szerkezete és „jövőtlensége”
• A mű értelmezése
• A mű világképe
• A vers jelentősége

A magyar költészetben sok pesszimista, kétségbeesett hangulatú vers van, de Az emberek szinte mindegyiken túltesz.

Érdekes a költő életművében elfoglalt helye, hiszen a reformkor kétségekkel vívódó, ugyanakkor tettekre mozgósító költeményeivel egy időben született, ugyanakkor pesszimizmusa a szabadságharc után írt, reménytelenséget árasztó versekkel rokonítja.

Főleg két verssel áll szoros kapcsolatban tartalmilag, látásmódjában, hangnemében, nyelvezetében, sőt szerkezeti sajátosságaiban: ez a két vers az Előszó és A vén cigány.

Ugyanakkor nem volna helyes különválasztani a kortól, amelyben keletkezett, hiszen a magyar reformkor legfőbb problémájáról vall.

A kor nemességének dilemmája az volt, hogy nemzeti függetlenségre vágyott, ugyanakkor ehhez meg kellett volna egyeznie a jobbágysággal, amire nem talált módot, így csak őrlődött magában, viszont a történelmi helyzet azt mutatta, hogy halogatásra nincs idő. Ennek tragikumát élte át és növelte egyetemessé a költő.

A vers keletkezésének körülményei

Vörösmarty 1846  tavaszán írta Az embereket, az irodalomtörténészek szerint a Galíciában lejátszódott események hatására (tehát egy korabeli aktualitás ihlette). Mi is történt Lengyelországnak a Habsburg-uralom alatt álló részén?

Valójában két párhuzamos esemény: egyrészt 1846. február közepén Krakkóban – mely akkor még szabad város volt – nemesi felkelés tört ki a Habsburgok ellen, másrészt Galíciában a lengyel és ukrán parasztok felkeltek uraik ellen. A bécsi udvar természetesen felhasználta a parasztfelkelést arra, hogy a nemzeti elszakadási törekvést elfojtsa: a függetlenségért küzdő nemesek ellen hergelte a parasztokat.

Ezt könnyen megtehette, mivel a lengyel nemesség nem hajtott végre társadalmi reformokat, nem hozott antifeudális intézkedéseket, s így elmulasztotta maga mellé állítani a népet.

Ugyanakkor okulva az 1830. évi szabadságharc hibáiból megpróbálta összekapcsolni a nemzeti függetlenség ügyét a társadalmi igazságtevéssel: szabadságot ígértek a jobbágyoknak, a feudális szolgáltatások eltörlését stb. Mozgalmuk mégis kudarcba fulladt.

A bécsi udvar lázítása hatásosabbnak bizonyult a nemesek ígéreteinél. Az elégedetlen paraszti tömeget sok helyen álruhába öltözött osztrák tisztviselők vezették a nemesek ellen. A jobbágyok véres mészárlást rendeztek, szekérszám hordták a földesurak hulláit az osztrák hatóságoknak.

Bécs tehát leverette a lengyel nemesek felkelését a lengyel parasztokkal, s miután célját elérte, a parasztfelkelést is vérbe fojtotta. Miután leszámolt a parasztokkal, Metternich az utolsó szabad lengyel földet is bekapcsolta a Habsburg birodalomba. A parasztlázadás tehát végeredményben az osztrák zsarnokság malmára hajtotta a vizet.

A magyar közvéleményt mélyen megrázta ez az eset. Hazánkban a nemesség figyelemmel kísérte az eseményeket, s magáénak érezte a lengyelek szabadságharcát. Ez nem először fordult elő: már az 1830-31-es lengyel felkelés elbukása is megmozgatta a mieinket (a pozsonyi országgyűlés napirendjére tűzte a lengyel kérdést, Kölcsey is mondott beszédet a témában).

Vörösmarty már 1841-ben Az élő szobor című versében megrázó képben jelenítette meg a gúzsba kötött Lengyelországot. Most, az 1846-os események hatására pedig Az embereket írta meg. A versben az a bénult döbbenet érződik, amit a költő átélt a galíciai parasztfelkelés hírének hallatán.

Ugyanakkor van benne egy mélyen gyökerező történetfilozófiai pesszimizmus is. Vörösmarty nemzedékének történelemszemléletét az a nagy átalakulás határozta meg, amely a francia forradalommal kezdődött. A francia forradalom tanulsága pedig az volt, hogy hiába változott hatalmasat a világ, az emberek élete nem lett jobb.

A szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakkal indult a forradalom, de terrorba torkollott, a burzsoázia, majd Napóleon uralmát hozta. A polgári fejlődésben élen járó USA is a Függetlenségi Nyilatkozatban ugyan deklarálta az emberi jogokat, de közben rabszolgaságban tartotta a négereket.

Az eszmények és a valóság között tehát hatalmas űr tátongott, ezért a kor irodalma tele van az eszmékben való csalódottsággal, a fejlődésben való kétellyel. Ez a mi irodalmunkban sincs másképp. Berzsenyi, Kölcsey is hangot adott elkeseredésének, sőt még Petőfit is kínozta a gondolat, hogy céltalan körforgás csak a világ (Világosságot! c. vers).

Vörösmarty művek egész sorában szólaltatta meg ezt az életérzést (Csongor és Tünde, Előszó, A vén cigány stb.). Az emberek tehát nemcsak a lengyel események verse, hanem jól beillik ezek közé is.

A galíciai parasztfelkelést a költő úgy látta, hogy a butaság ki van szolgáltatva a rosszakarattal párosuló észnek, azaz a tanulatlan, egyszerű emberek, parasztok, ki vannak szolgáltatva a bécsi kormánynak, amely szítja elégedetlenségüket, dühüket.

A lengyel események adták tehát az ihletet, de a mondanivaló végül túlnőtt a konkrétumokon és általános szintre emelkedett.

Az 1846-os krakkói felkelők iránti rokonszenv és a galíciai parasztfelkelés miatti félelem végül is pozitív irányban hatott a magyar politikai életre. A Habsburg-ellenes magyar nemesség ráeszmélt, hogy Galícia és Magyarország között kikerülhetetlen történelmi analógia van. Ami ott megtörtént, nálunk is megeshet.

Annál is inkább, mivel hazánkban is feszült volt  a helyzet: az elmúlt évek szűkös termése miatt nagy éhínség dúlt az északi megyékben, a jobbágyok nálunk is zúgolódtak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy fegyvert  fogjanak.

Azt is mindenki tudta, hogy egy évtizeddel korábban Metternich így fenyegette a magyar nemességet: „Kezemben a zsilipek, reátok zúdítom az árt, agyon üttetlek benneteket a parasztokkal.” Nos, ezt a fenyegetést a bécsi udvar Lengyelországban váltotta be, 1846-ban…

Hogy ne jussunk a lengyelek sorsára, cselekedni kellett. Így aztán Kossuth és pártja a fokozatos reformok helyett gyors és radikális lépéseket sürgetett. Vörösmarty költészetében ez a pozitív fordulat majd az Országháza című versben jelenik meg, amelyet Az emberek után írt.

Olvassuk most el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!