A harmadik versszakban a természeti képnél marad Vörösmarty, de az előző strófa képeinek ellentétét adja:

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Bérc-nyomta kőhöz hasonlítja magát, amely „kihalhatatlan” fájdalommal ég. A kő mint metafora a fával szemben nem élőlény, de Vörösmarty képzeletvilágában úgy tud szenvedni a fölébe magasodó hegy súlyától, mintha élőlény lenne. Ráadásul némán szenved, örök fájdalommal, ahogy a költő is tenné, ha Laura szerelmét elnyerhetné ezáltal.

Figyeljük meg, milyen sajátos formáció ez a „kihalhatatlan” jelző! Amikor a fájdalom szűnni kezd, akkor szokták mondani, hogy elhal, tehát ez a szó az alap, de mivel „elhalhatatlan” szavunk nincs, és nem is hangozna jól, Vörösmarty a „ki” igekötőt kapcsolta hozzá. Ezzel egy érzékletes új szót hozott létre, a kihalhatatlant. A „ki” igekötő ötlete jöhetett például a kialszik szóból, mondjuk abból a kifejezésből, hogy a tűz kialszik.

Az ilyen kifejezésekben, mint „kihalhatatlan fájdalom”, a romantika képzeletvilágának szertelensége, végletessége nyilatkozik meg. És az amúgy is érzékletes kép még hatásosabb, ha az olvasó tudja, mennyire hitelesek azok az érzések, amelyeket kifejez a költő. Ismerve a vers életrajzi hátterét tudjuk, Vörösmarty min ment keresztül.

Figyeljük meg azt is, hogy az érzelmek egyre nagyobb intenzitásúak lesznek, ahogy halad előre a költemény! Egyre mélyebbre bukik a szenvedésben a költő: míg a fa vad pátosza, hősi helytállása reményteljes küzdelem, hiszen csak télen hal meg, tavasszal viszont jön a megújulás, addig a bérc nyomta kőnek nincs menekvése, megváltása: az övé teljes mártíromság.

Az első három versszakba tehát Vörösmarty beletett mindent, ami az ő keblében, és ami kint az égen és a földön található: benne van minden áldozat, amit egy férfi hozhat az imádott nő szerelméért.

A negyedik versszakban gyönyörűen fogja egybe az eddigi romantikus képeket: minden áldozatával egyetlen célt, kedvese szerelmét próbálta kiérdemelni.

Sokféle áldozata közül egyik sem a halált, a megsemmisülést jelenti, még a legvégletesebbek sem.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Az utolsó strófa tehát visszakapcsol az elsőhöz: ott eltépett lélekről volt szó, a költő most ezt a tépett lelket visszakéri Istentől, hogy még tisztábban ajánlhassa fel a szeretett nőnek.

A „dicsőbb erény”, amivel fel akarja ékesíteni lelkét, természetesen az a sok áldozat, amit ábrándjában a szerelemért hozott.

Míg az első versszakban csak a szenvedély erejét érzékeltette, itt az utolsó strófában már odafordul a költő egy konkrét személyhez, Laurához, akihek a vers szól.

A versszak kiemelt sora az ötödik sor: „S örömmel nyújtanám neked”. Itt szerepel a vers egyetlen reménykedő szava, az örömmel.

Mint már említettük: a költő feltételes módot használ, amivel azt hangsúlyozza, hogy mindez, amit a versben elmondott, csak ábránd.

Miért volt szükség rá, hogy a szenvedés képeit az irrealitás világába utalja, és hogy legyen egy pozitív fordulat a vers végén (amit a megtisztult, erényes lélek jelent)?

Lehetséges, hogy ezt a befejezést nem annyira a költő belső szükséglete hívta életre, hanem inkább Laura megnyugtatása miatt kellett: könnyen el lehet ugyanis képzelni, hogy az olyan egyszerű, ártatlan lány, mint amilyen Laura volt, inkább megrémült ettől a szenvedélyes kitöréstől, mintsem hogy el legyen tőle ragadtatva.

De nem volt idegen az ilyesféle fordulat magától Vörösmartytól sem, főleg ebben a korszakában. Ugyanis a Délsziget és a Tündérvölgy álomvilága után ekkor kezdett egyre hatékonyabban munkálkodni a reformkor által kitűzött feladatokon.

Márpedig azt tudni kell, hogy a közép-európai romantika „feladatköltészetéhez” szinte kötelezően hozzátartozott, hogy a remény fölülkerekedjen a csüggedésen, és a közösségért való felelősségérzet előbbre való legyen az egyén gondjánál-bajánál.

Ez azt jelentette, hogy az ész feldúlása és a lélek elszaggatása után mégiscsak az erénynek kellett diadalmaskodnia a versben (ez az egyensúly majd később, a szabadságharc bukása után bomlik fel, amit költőink igazi apokalipszisként éltek meg).

Vörösmarty tehát a szerelme bizonyítékául felajánlott szenvedéseket egy békítő, megnyugtató ígérettel oldja fel a végén. A lelkét átnyújtó gesztus lényegében önfelajánlás: saját magát kínálja – épen és egészségesen – az imádott lánynak.

Befejezés

Szauder József szerint az Ábránd a világirodalomnak alighanem egyik legszebb romantikus szerelmi költeménye. „Egyetlen szenvedélyes kitörésnek ily dimenziókban, képekben és hanghatásban variálódó költői kifejezését nem találni még egyszer a magyar irodalomban.”

Egyaránt megnyilatkozik benne az érzelem, a szenvedély ereje és a költő magára kényszerített önfegyelme: irgalmatlan feszültség, szívszorító bizonytalanság és önérzetes mértéktartás.

A költő teljes diadalra tart igényt, ugyanakkor az a segélykiáltás is benne van a versben, hogy ez a szerelem az ő utolsó reménye, az utolsó lehetősége, hogy még az életben boldog legyen.

Mert hiába döntötte el racionálisan, hogy nem sóvárog a lehetetlenre, a szív fékezhetetlen és irányíthatatlan. Ezért most mégis azt akarja, hogy viszontszeressék, és makacsul, szinte megszállottan hajtogatja magában, hogy bár lehetetlennek hitte, de hátha lehetséges mégis?

A Laura-szerelem sajátos jellegéből fakad, hogy Vörösmarty szerelmi lírájában egészen modernül ható viaskodások, disszonanciák vannak. Jó példa erre a Laurához vagy a Haragszom rád című vers, melyeknek ingerlő, kihívó, neheztelő hangja és egészen újszerű témája (férfi és nő harca, a szerelem csatája) már-már Ady szerelmi költészetét vetíti előre.

Valójában Vörösmarty az első olyan költőnk, aki ódon, patinás nyelvezete ellenére is rokonságban áll a mával, a modern költészettel, amelynek nagy hatású előfutára volt.

A verssel elérte célját, megszerezte Laurát, és közben egy halhatatlan művel is gazdagította a magyar szerelmi költészetet.