Az Ábránd értelmezése

Az ábránd színes, érzelmes, de általában be nem teljesülő vágy, fantáziakép, ébren álmodott álom. Hasonló jelentésűek az álmodozás, ábrándozás, vágyakozás, merengés szavak, melyek talán jobban kifejezik a cím értelmét.

Mint említettük, Vörösmarty úgy érezte, hogy a beteljesült, boldog szerelem az ő számára örökre csak álom, ábránd marad, szorosan véve innen eredhet a címválasztás.

De van még a címben egy olyan jelzés is, miszerint az, ami a versben elhangzik, nem a realitás, azaz nem valószerű, hanem elképzelt dolgok, fantáziaképek fognak benne megjelenni. Ezt a költő azzal hangsúlyozza ki, hogy végig feltételes módban írja a verset.

És valóban: a költemény minden egyes képe megannyi próbálkozás arra, hogy a költő kifejezze, miféle áldozatra, milyen őrültségekre lenne képes az ő hatalmas, mindent legyőző, gátakat áttörő szenvedélye.

A vers minden strófájában, és magában az egész költeményben is elképesztő érzelmi hullámzást láthatunk. Ha le akarnánk rajzolni, majdnem szabályos parabolát kapnánk, az orgonasípok alakzatát.

Ez a görbe a vers tartalmához alkalmazkodik. Halk, lassú, nyomatékos, de méltóságteljes indítás után fokozódó felforrósodás érzékelhető a műben, ahogy a fojtott, mélyen parázsló szenvedély áttöri a gátakat. Utána pedig fokozatos elcsitulás, egy kis hátralépés történik, hogy a következő versszakban még mélyebbről törjön fel és még magasabbra csapjon a forró láva, mint előtte. Így megy ez végig a versen az utolsó versszak végén található nyugvópontig.

Szenvedélyes, patetikus hanggal indul az Ábránd, de a kezdő sorokban még csak az izgatottságot érzékeljük. Az első költői kép a negyedik sorban fordul elő, de az is nagyon elvont.

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Mit jelent a „képzelmim édes tartománya”? A tartomány szót inkább országrész, tehát terület jelölésére szoktuk használni. Itt a költői fantáziára, a költő lelkében élő sok-sok ábrándképre, a költő vágyainak, képzelődéseinek összességére vonatkozik. Ezt a képet az „édes” jelző használata némileg szentimentális hangulatúvá színezi.

Ez a versszak, tehát az első versszak a leglázasabb, a legromantikusabb strófája a versnek. Mintegy ellenpontozza azt a tendenciát, hogy az intenzitás egyre fokozódik a vers folyamán, mivelhogy a legmagasabbról indít Vörösmarty, mindjárt az elején a legnagyobb dolgot kínálja fel Laurának.

Ész és képzelet feldúlásáról beszél, olyan mértékben, hogy az már-már az őrülettel határos. Már említettük, de jegyezzük meg ismét: a fantázia a romantikus költőnek a legféltettebb kincse, a legnagyobb büszkesége, még az ép elméjénél is értékesebb a számára. Tehát Vörösmarty a neki legfontosabb dolgot ajánlja fel elsőként a lánynak.

De az eltépett lélek, mint kép, még ennél is hátborzongatóbb, itt van az első versszak tetőpontja. Akár Faust is eszünkbe juthat róla, aki a sátánnal szövetkezett egyebek közt Margit elnyerésére.

Aki lelkét is kész elszaggatni, azt a lelket, amelyet a vallásos szemlélet szerint Isten ajándékoz az embernek, azaz aki önmaga legbelsőbb lényegét is tönkretenné valakiért, azt valóban őrült szenvedély hajtja.

Gyönyörű a strófa érzelmi görbéje. Előbb kitör a vágy, aztán sóhajtó, áldozatot ígérő megtorpanás következik, szinte kérdezve, szavakat keresve, megpihenve, erőt gyűjtve, míg a költő rá nem talál a túlzó szenvedélyt legjobban kifejező merész felajánlásra: feldúlnám érted elmémet és elmém minden gondolatát. Végül rajongása gyengéd indulattá csendesedik, s halkan ismételgetve bizonygatja: „Szerelmedért”.

Aztán mintegy megmutatva, hogy szerelme nem csendesedhet végleg el, a második versszakot ugyanezzel az ábrándokra késztető szóval nyitja: „Szerelmedért.” Ebből a szóból – mely a vers kulcsszava – úgy bomlanak ki az újabb és újabb káprázatos romantikus képek, mint a tűzijáték rakétájából, s egyre magasabbra lőnek fel, egyre terebélyesebben bontakoznak ki.

A második versszaknak mindjárt az elején erősen romantikus képet alkot a költő, hegycsúcs tetején álló fával azonosítva önmagát:

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

A fa mint metafora alapvetően az emberi élet jelképe, és a természet körforgását is kifejezi: minden élő egyszer megszületik, felnövekszik, él, megöregszik és végül elpusztul.

A költő akár azt is vállalná a lány szerelméért, hogy a természet örök rendje szerint az idők végezetéig újra és újra meghaljon és feltámadjon. Azonkívül egy hatalmas fa nagy viharokat is ki tud állni, ilyen viharokat állna ki a költő is azért, hogy kedvese szerelmét elnyerje.

Az ötödik sornak különleges szerepe van. Nem azt mondja Vörösmarty, hogy meg tudnék halni érted, hanem azt, hogy meghalnék „minden év telén”. Azaz nem végleg halna meg.

Ennek a jelentőségét a vers végén értjük majd meg, amikor rádöbbenünk, hogy a költő egy gyönyörű ívben visszatér a kiinduláshoz, és mindent visszakér, amit eldobna, széttépne, feláldozna kedvese szerelméért, csak azért, hogy mindezt épen és egészben átnyújthassa neki.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!