Az Ábránd szerkezete, verselése

A mű nagyon tudatos szerkesztést mutat. A lány szerelméért mindent megadó, mindent felvállaló férfi merész ígéretei négy pompásan megformált mondatban kapnak hangot.

Tömör, egyszerű alakzatú, tiszta szerkezetű vers az Ábránd. A dal műfajába lehet besorolni, melyben a legbensőbb érzelmek nyilatkoznak meg.

Formailag rendkívül zárt, már-már kőbevésetten kimunkált. Egyetlen szenvedélyes kitörés, amelyben a viszontszerelem vágya szólal meg, ugyanakkor ezt a kitörést négy képbe zárja bele a költő.

A zártság érzetét erősíti az is, hogy minden strófa a „Szerelmedért” szóval kezdődik és végződik. Ez a szó afféle refrén, amely sajátos hullámzást ad a versnek. Összesen nyolcszor ismétlődik.

Az Ábránd zártsága azonban nem a klasszikus versformák használatából ered, mint például Berzsenyinél. Az Ábránd formája teljesen és sajátosan egyéni.

A zártságnak azonban ugyanúgy ellene feszül a tartalom, a szenvedély izzása, mint Berzsenyinél. A feldúlt, zaklatott lélek, a felkavart indulatok, a romantikus belső tűz szinte széttépik a zárt formát.

A zárt forma lényegében a költő önfegyelmét mutatja. Vörösmarty ezzel a külső, formai zártsággal igyekezett ellensúlyozni a féktelenül kitörő szenvedélyeket.

Azonban a formai merevséget is oldani próbálja azzal, hogy minden versszak egyetlen rohanó mondatból áll. A rímelést is e célból egyszerűsíti le szinte jelentéktelenné, észrevehetetlenné: kizárólag azonos szófajú szavak csendülnek össze olykor. Azaz nem használ olyan változatos rímeket, mint más verseiben.

A mű négy hatsoros versszakból áll. Maga a vers is, és az egyes versszakok is keretes szerkezetűek és szimmetrikus felépítésűek.

Rímképlete ritka, bonyolult: a b c c b a. Mintha középpontosan lenne tükrözve: az első három sor rímei fordított sorrendben térnek vissza a második három sorban. Ez a tükrös, vagy ha tetszik, önmagába visszatérő, körkörös rímszerkezet igencsak ritka. A népköltészetben tudtunkkal nincs is rá példa.

A hat sorból, ami a strófákat alkotja, a kezdő és a záró sor (tehát a „Szerelmedért” szó) négy ölelkező rímű sort fog egybe. E négy sorból hosszával a két középső emelkedik ki.

A szótagszámok is a rímeléshez igazodnak: 4-6-9-9-6-4. Ha le akarnánk rajzolni, egy alapzatával egymáshoz illesztett csonka gúlát vagy kúpot kapnánk. Figyeljük meg, hogy az azonos szótagszámú sorok rímelnek!

Ezzel a sajátos versformával Vörösmarty a korlátokat áttörő érzelmi vihart érzékelteti: a felívelés után a tetőpontról való visszatérés azt jelzi, hogy a költő az áldozatokért viszonzást remélve mintegy megnyugszik, lecsillapodik.

A vers ritmusa tompított, az időmértékes jambusi ritmikát a magyar nyelv természetes hangsúlya inkább keresztezi, semmint támogatja. Olyan érzésünk van, mintha a költő ezzel a metrummal ösztönösen akadályozni akarná azt, hogy az áradó érzelmek rikítóvá váljanak. Az uralkodó versláb tehát a jambus, emellett még spondeusokat találunk nagyobb számban.

Vörösmarty pontosan kimérte a gondolatritmust is: minden sor hanglejtése emelkedő-ereszkedő. A sorok hossza előbb nő, majd fokozatosan csökken, s ez a lüktetés minden versszakban egyszer, tehát összesen négyszer ismétlődik.

A versszakok valamilyen szinte mértanilag kifejezhető, törvényszerű, strófán túli kapcsolatban állnak egymással. Az első és az utolsó versszak meghatározott módon öleli körül a közbülső kettőt, azaz az elvontabb mondanivaló a metaforikusan érzékleteset. 

A két középső strófa közt ellentétes kapcsolat van: a második versszak iránya felfelé (bérc orma és villámok), a harmadiké lefelé (bérc-nyomta kő és földalatti láng) mutat. A két középső versszakban tehát a magasság és a mélység fejezik ki ugyanazt a mondanivalót, ami a romantika ellentéteket kedvelő formanyelvére vezethető vissza.

Vörösmarty romantikus költő volt, sőt, a magyar romantika legnagyobb költője. Egyéni alkata szerencsésen találkozott a korízléssel, az uralkodó stílusirányzat követelményeivel. A bérc, a vész, a villám a romantika jellegzetes kelléktárához tartozó szavak.

A vers írásának idején a költő túl volt már a romantika első nagy hullámain, már megírta a Zalán futását, a Csongor és Tündét, a Két szomszédvárt, ez tehát már a lehiggadóban levő romantika korszaka. A szenvedélyes indulatok, az elszabadult képzelet vad szárnyalása már véget ért, de Vörösmarty képalkotása és látásmódja még mindig a romantika tendenciáit mutatja.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!