A vers címe és hangulata

Miért Ábránd a vers címe és miért olyan sötét a hangulata, holott szerelmi líráról, udvarlóversről van szó? Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is a költő egyéniségét kell megértenünk, és azt, hogy szerelmi élete miért volt olyan, amilyen.

Vörösmarty szerény, belenyugváshoz, lemondáshoz szokott ember volt, ez érződik a versből is: hiszen az Ábrándban a lírai én arról beszél, mi mindent kész elszenvedni azért, hogy Laura viszontszeresse. Érdemes az Ábrándot összevetni Petőfi Lennék én folyóvíz című versével, amelyben a költő szintén arról vall, milyen áldozatokra volna képes, hogy elnyerje az imádott lány, Szendrey Júlia szerelmét.

Míg Vörösmartynál a szenvedés képei dominálnak, s epekedésének ad kifejezést, Petőfi feltételeket szab: ő csak akkor volna kész bármire, ha kedvese mindig vele lenne, jóban-rosszban osztozna sorsában.

Vörösmarty versének alaphangja fohászkodó, Petőfié ujjongó és diadalittas –  a két vers témája lényegében ugyanaz, akkor honnan ered ez az elképesztő különbség?

Petőfi, mint szóválasztásai is jelzik, egyszerűbb, gondtalanabb, könnyedebb életfelfogású ember volt. Vörösmarty szavai ritkábbak, választékosabbak, súlyosabbak.

És míg Petőfi alaptermészete a vidám kitárulkozás, és szerelmét is így éli meg, Vörösmarty szerelme csöndbe és félhomályba temetkező magánügy. Mindkét magatartás szép a maga módján, mindkettő másként vonzó. De mi áll Vörösmarty magatartásának hátterében?

A választ részint a költő lelki alkatában, részint személyes életsorsában kell keresnünk.

Tudjuk, hogy küzdelmes ifjúság, korai árvaság, sok szűkölködés állt mögötte: fiatalkorát a gond és a kötelesség határozta meg. Ezért az ifjú és az érett Vörösmartyban is volt valami félszegség: komoly, mély gondolkodású fiatal volt, alig ivott, nem dohányzott, diákként nem vett részt társai mulatságaiban (pesti iskolatársai emiatt „zárdás barát”-nak csúfolták).

Felnőttkorában is puritán, dolgos jellemű ember: rendezett életet élt, szorgalmas volt, korán kelt, kötelességét mindig pontosan ellátta.

Fiatalon se volt hódító és magabiztos fellépésű férfi, s szegénységének, alárendelt helyzetének tudata (mivel akkoriban házitanítóként dolgozott) tovább növelte kishitűségét, meglett korba lépve pedig már életkora is akadályt gördített szerelmi próbálkozásai elé.

Ha reménytelennek, kilátástalannak érezte, hogy meg tudja hódítani a kiszemelt lányt, az elbátortalanította, megbénította. Fiatalkori szerelme, Perczel Etelka nemcsak azért volt számára elérhetetlen, mert a társadalmi és vagyoni különbség miatt nem adták volna hozzá a lányt, hanem azért is, mert nem tudta elnyerni választottja szerelmét.

Nem volt olyan egyéniség, mint majd negyedszázaddal később Petőfi lesz, aki ugyanolyan szerény körülmények közül jött, és ráadásul még nemesi származású sem volt, mégis kiharcolta magának a jómódú nemesember Szendreynek a lányát, Júliát.

Petőfi azért jó példa, mert Petőfi rátartisága, öntudata, kiegyensúlyozottsága, biztonságérzete és plebejus becsvágya, egész életstílusa szöges ellentétben áll Vörösmarty meggondoltságával, józanságával, a korlátokat tiszteletben tartó magatartásával. Igaz, a kor is más volt, amibe beleszületett: az egész reformkor választotta el őket egymástól.

Azaz Petőfi idején már más volt a társadalmi közeg is, ezért neki nem volt már olyan nehéz dolga, de tény, hogy a személyisége is más volt.  A forradalmat a magánélet terén is igyekezett megvalósítani, míg Vörösmarty a közéleti feladatait különválasztotta a magánélettől.

Míg Petőfi a szerelemben diadalmas volt és hódított, addig Vörösmartynak azt kellett megtapasztalnia, hogy álmai, vágyai és a valóság szöges ellentétben állnak egymással.

Első nagy szerelmi kudarca okozta azt a soha nem gyógyuló sebet, traumát, amelyből az Ábránd és A merengőhöz című versek címe és hangulata eredeztethető. Ekkor lett számára „ábrándozás az élet megrontója”, míg Petőfi úgy emlékezett első szerelmére, mint tündérálomra, „édes üdvösség”-re.

Ez az oka, hogy Vörösmarty szerelmi lírájában van egyfajta sötét tónus: ha neki bármikor komoly mondanivalója van a szerelemről, abban mindig érezhető valami tragikum.

Ráadásul az Ábránd írása idején már az öregedés rémével is szembe kellett néznie. Még Laura megismerése előtt, a Késő vágy című verssel búcsút vett a szerelemtől – vagy legalábbis azt hitte. Ebben a versben is kísért az „ábránd” szó: minden, amit a költő „ábrándos álma hitt”, teljesen hiábavaló és hasztalan.

A Késő vágy hangulatilag előrejelzi az Ábrándot (egy életmű egyes darabjai szerves egységet alkotnak, a versek előre és visszautalnak egymásra), hiszen a költő, úgy tűnik, elérhetetlen távolságba került a szerelemtől. A boldogság elérése reménytelen a számára.

Miért küzdött Vörösmarty a reménytelenség érzésével? Mert vágyai beteljesülése ismét lehetetlennek, képtelenségnek látszott.

Míg Perczel Etelka vagyona és rangja miatt volt számára elérhetetlen, később Csajághy Laura esetében a korkülönbség jelentett akadályt. Tudjuk, hogy Laura eleinte nemigen tudta elképzelni magát Vörösmarty oldalán…

A költő tisztában volt az akadállyal, és azt is tudta, Laura mit érezhet: a lány is elbúcsúzott az ábrándjaitól, méghozzá azzal, hogy igent mondott a házasságra. Sokatmondóak azok a szavak, melyekkel Vachottné buzdította Laurát: „Óh, Lórikám, áldani fog, ki érzeni képes, ha Vörösmartyt boldoggá teszed, mégha saját boldogságodat is áldoznád fel érte.”

A Vörösmartyt boldoggá tévő „igen” Laurát kedveszegetté, ábrándossá, szomorkásan tűnődővé tette, s ez megrémítette a költőt. Közös boldogságukat féltve írta meg A merengőhöz című verset, melyet nászajándékba adott a lánynak, s melyben arra inti, hogy lelki nyugalmának megőrzése érdekében ne ábrándozzon, legyen szerény.

Ez a kipróbált életelv működött Vörösmarty esetében, aki az Etelka-élmény után húsz éven át sikerrel távol tartotta magát a szerelemtől, s azzal vigasztalta magát, hogy –  mint egyik barátjának írta –: „kevesebb gondomat foglalja ezután az ábrándozás, s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek.”

Ez a józan és okos, hasznos életfilozófia azonban a megalkuvás, a beletörődés filozófiája, amely a hétköznapokban talán működik, de a szerelemben semmiképpen. A szerelemnek ugyanis éppen az a lényege, és ezt a költő nagyon is jól tudta, hogy nem józan és racionális megfontolások, hanem ábrándok, vágyak, fantáziálások szülik és tartják életben.

Ha az ember feladja az álmait, azaz megtagadja magától a jogot, hogy álmodozzon, és csak a kötelességre koncentrál, lelkileg elszegényedik és boldogtalan lesz. Ha viszont álmodozik, de álmai elérhetetlenek, akkor a beteljesületlen vágyak miatt kell szenvednie és szintúgy boldogtalan lesz. Vörösmarty mindkét állapotot jól ismerte, s féltette menyasszonyát ettől a csapdahelyzettől. A boldogságra csak akkor van esély, ha vannak álmaink és valóra is válnak, ehhez azonban két embernek kölcsönösen egymásra kell vágynia.

Talán épp ezért próbálta Vörösmarty olyan kétségbeesett, bátor elszánással megkísérteni a lehetetlent, és szerelmet ébreszteni Laurában. Ennek a próbálkozásnak szülötte az Ábránd.

A vers tragikuma az, hogy minél nagyobb az akadály, minél reménytelenebb a cél elérése, annál erősebb a vágy, és annál nagyobb a nyomás az emberen, hogy a célja felé menjen.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!