Barabás Miklós Vörösmartyról készült akvarellje

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• Az Ábránd keletkezésének életrajzi háttere
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vers címe és hangulata
• Az Ábránd szerkezete, verselése
• Az Ábránd értelmezése
• Befejezés

Az Ábránd a magyar romantika egyik legszebb szerelmes költeménye, amely egy örökzöld, általános emberi élethelyzetet mutat be: a szerelmes férfiét, aki mindenét feláldozná azért, hogy kedvese viszontszeresse.

Van valami tragikus a viszonzást sóvárgó, soha be nem teljesülő vágyban, ami kiérződik a költeményből. A lírai én tudja, hogy egy álmot kerget: a boldog szerelem – legalábbis az ő számára – csak ábránd.

Vörösmarty szerelmi élete gyönyörűen kirajzolódik verseiből, márpedig az ő példája azt mutatja, hogy a boldogtalan szerelem olykor mélyebb érzelmeket vált ki, szebb szerelmes verseket ihlet, mint a beteljesült, viszonzott szerelem (bár Petőfi például ez alól kivétel). Ha ez igaz, akkor Vörösmarty egyéni boldogságával fizette meg szerelmes verseinek árát.

Az Ábránd ugyanabban az évben született, mint A merengőhöz és a Keserű pohár című vers: 1843-ban, a költő házasságának évében.

Vörösmarty olyan szerelemért eseng benne, amilyenben sohasem volt része. A vers születésekor az ostromlott lány már igent mondott a házasságra, a költő boldog is lehetne, mégis tovább udvarol, mert mint mindenben, a szerelemben is a teljességre vágyott: azaz nemcsak a lány kezét akarta, hanem a szívét is.

Az Ábrándban feszülő indulatot akkor érthetjük meg igazán, ha a vele egy időben született szerelmes versek kontextusában vizsgáljuk, hiszen ugyanaz az élethelyzet ihlette A merengőhöz és a Keserű pohár című műveket is. Márpedig ezekből fájó beletörődés, panasz érződik: nem a karjába röppenő boldog jegyeshez, hanem a merengőhöz kellett Vörösmartynak verset írnia.

Az esküvő előtti boldog várakozás hónapjaiban se írhatta meg a viszonzott, boldog szerelem versét – ezt a verset nem írta meg soha. Nem az ujjongás, hanem a szenvedélytelen megnyugtatás és rábeszélés versét kényszerült helyette megírni. 

Csalódott vajon? A lány kezét, szeretetét és tiszteletét meg tudta szerezni, szerelmét azonban nem?

Az Ábránd keletkezésének életrajzi háttere

Vörösmarty Mihály akkor ismerte meg Csajághy Laurát, amikor már szinte lemondott a szerelemről, mint arról 1839-ben írt Késő vágy című verse tanúskodik.

Az ő életében a viszonzott szerelem csak álom maradt, hiszen fiatalkori szerelme Perczel Etelka iránt beteljesületlen volt, és későbbi versei is csak reménytelen vonzalmakról vallanak.

Vágyai és a valóság kibékíthetetlen ellentétben álltak egymással, ez lehet az oka, hogy epikai műveiben a reménytelen szerelmek jelentkeznek a realitás talaján (Zalán futása), a boldog, beteljesült szerelem azonban mindig valamilyen irreális közeghez, álomvilághoz kötődik (Csongor és Tünde).

Mivel szerelemvágya kielégítetlen maradt, nem csoda, hogy 42 éves korában még mindig úgy vágyódott a beteljesedett, boldog szerelemre, mint mások fiatalon.

Kapcsolata Laurával nem volt mindennapi. 1841-ben ismerte meg a lányt, aki Bajza József feleségének a testvére volt, és Komáromból látogatott fel a nővéréhez Pestre. Vörösmarty egy házban lakott Bajzáékkal, s náluk étkezett, így találkozott össze egy nap a vendég „Lórival”.

Laura egyszerű, 18 éves vidéki lány volt, hollófekete hajú, karcsú termetű és jó kedélyű. A költő mindig felderült a társaságában.

Az idősödő, kopaszodó, agglegény Vörösmartynak, aki egész életében hiába szomjazott a viszonzott szerelemre, Laura volt az utolsó reménye a boldogságra. Ezért szerelme teli volt kételyekkel, mohósággal, aggódással, türelmetlenséggel, siettetéssel, szorongással.

Ahhoz túl bátortalan és szemérmes volt, hogy érzelmeit a lánynak vallja meg, ezért barátját, Bajzát avatta a bizalmába. Laura a sógorától tudta meg az igazságot, és a dolog váratlanul érte, megriadt tőle. Mit érezhetett? Valószínűleg meg lehetett illetődve, talán megtisztelve is érezte magát (Vörösmarty ekkoriban már ünnepelt, népszerű költő és az irodalom vezéregyénisége volt), de szerelmet bizonyosan nem érzett.

Környezetében voltak, akik igyekeztek rábeszélni, hogy mondjon igent (például a lelkes házasságközvetítői szerepbe helyezkedő Vachott Sándorné), de Laurát több dolog is nyugtalaníthatta a házassággal kapcsolatban. Nyilván erősen elgondolkoztatta a költő anyagi helyzete, amely korántsem volt rózsás, emellett a korkülönbség is nagy volt köztük.

Maga Bajza is a fejét csóválta a gondolatra, hogy barátja negyvenedik évén túl nemcsak nősülni akar, de egy magánál 25 évvel fiatalabb lányt kíván feleségül venni. Ez még abban az időben is szokatlan volt, még úgy is, ha tekintetbe vesszük, hogy tudvalevőleg a költők gyakran „eltérnek a mindennapiság útjaitól”. Fáy András is aggodalmakat fejezett ki a nagy korkülönbség miatt.

(Zárójelben jegyezzük meg, a kételkedőknek nem lett igazuk: a pár később harmonikus, kiegyensúlyozott házaséletet élt).

Vörösmarty két éven át udvarolt Laurának, 1842-43-ban, s versei arról tanúskodnak, hogy a lány ebben az időszakban nem viszonozta az érzelmeit. Ez az oka, hogy az ekkor született udvarlóversek, mint az Ábránd is, teli vannak ígérettel és rábeszéléssel, kérleléssel és rimánkodással.

A költő olyan tüzes indulattal ostromolta Laurát, ahogyan fiatalok szoktak udvarolni, s költeményeiben azt hangsúlyozta, mi mindent megadna a viszonzásért cserébe.

Olvassuk most el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!