Befejezés (Vörösmarty és Laura házassága)

Az esküvő előtti hónapokban tehát, amely a boldog várakozás időszaka szokott lenni, Vörösmarty arra kényszerült, hogy ujjongás és boldog izgalom helyett a szenvedélytelen megnyugtatás és gyengéd rábeszélés versét írja meg.

Még most is, hogy megtörtént az, amire oly régóta vágyott, hiszen imádottját feleségül vehette, még most is a viszonzatlan szerelem tragikuma árnyékolta be örömét. Sokat elárul az a tény, hogy beteljesült, viszonzott, boldog szerelemről szóló verset sosem írt.

A merengőhöz arról vall, hogy bár Laura ellenállását legyőzte, nem egy vidáman karjába omló, hanem egy melankolikus és vonakodó menyasszonyt kellett oltár elé vezetnie.

Mindazonáltal esküvőjük után, Laura férjeként Vörösmarty már vidáman emlékezett vissza felesége egykori húzódozására. „Szalonka elég volt – írta neki egy vadászkirándulásról –, de oly szilaj mint Te egykor valál: egy sem akart illőleg bevárni.”

Az esküvő 1843. május 9-én volt, s Laura két éven belül két fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét. A nagyobbiknak, Bélának Deák Ferenc, a kisebbiknek, Andrásnak Wesselényi Miklós volt a keresztapja. Később még két kislányuk is született.

45 éves korára a költő beteg, fáradt és ingerlékeny lett. Mivel a magányos élethez szokott, fárasztotta, idegesítette a másokért való gond és munka, így Laura élete sem lehetett könnyű, de zokszó nélkül viselte sorsát. Hűségesen kitartott férje mellett, otthont teremtett a számára és hátteret biztosított neki az alkotáshoz, családi életük kiegyensúlyozott és harmonikus volt.

A költő mindent elkövetett, hogy nyugodt megélhetést biztosítson felesége és gyermekei számára, anyagi körülményeik mégis mindvégig nyomasztóak voltak.

Családja, gyermekei egészsége miatt Vörösmarty szeretett volna vidéken birtokot venni vagy bérelni, de ez végül nem sikerült neki. 1847-ben a siklósi vár környékéről írta feleségének: „mikor adja isten, hogy csak egy kis árnyékos kertet mondhassak magaménak, hol veletek időzhetem?”

Jobbára ez a gonddal terhes szeretet, félsikerű segíteni akarás jellemezte családi életét.

Esküvőjük után Laurához csak egyetlen verset írt, amely egy panaszos bocsánatkérő és segítségkérő epigramma.

„Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha
     Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet?
Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét
     Tenni napúl megtört életem árnya fölé.”

Ez Vörösmarty legszebb epigrammája, melyet egy délután szobájából kilépve, szótlanul adott át feleségének, aztán elment otthonról. (A költőknek egyébként nem szokásuk a feleségükhöz verset írni, feleségéhez először Petőfi írt szerelmes verset, ami akkoriban és később is ritkaságnak számított.)

A jelek szerint Laura odaadó, önfeláldozó feleség volt, aki mindent elkövetett, hogy férjét boldoggá tegye. A költő tudta, hogy nehéz élete van mellette, egyedül kell helytállnia a mindennapok robotjában, és el kell viselnie az ő szeszélyeit, kedélyhullámzásait is. Versében hangot adott bűntudatának, amiért nem bánik jobban vele, akitől annyi jót kap, és azt is kifejezte, mekkora szüksége van önfeláldozó hűségére.

Az asszonynak nemcsak a házassággal járó megpróbáltatásokat, a mindennapok problémáit kellett leküzdenie. Férjét és őt szörnyű tragédiák is érték.

Négy gyermekük közül csak kettő, Béla és Ilonka érte meg a felnőttkort. A másik két gyermek 1848-49 idején halt meg egy gyermekbetegségben. A fiúcskát, Andrást Petőfi a Kisfiú halálára című versben búcsúztatta el 1848 májusában.

A halálesetek súlyos csapást jelentettek, és a bajoknak még közel sem volt vége. 1849 után a család élete még nehezebbé vált, mert Vörösmartynak bujdosnia kellett a szabadságharcban vállalt szerepe miatt.

Levelében, melyet ekkor írt feleségéhez, utal azokra a nehézségekre, amelyeket együtt vészeltek át, és amelyek közepette bebizonyosodott Laura talpraesettsége, állhatatossága, türelme és szeretetteljes törődése: „csak isten neked erőt adjon eltűrni sorsodat, csüggedetlenül őrködni magad és gyermekeid felett, úgy én is nyugodt leszek, hiszem is, hogy aki annyi szenvedést túlélt, eléggé edzve vagy helyzeted bajaival s nehézségeivel megküzdeni.”

A Haynau-féle terror enyhülésekor Laura felkutatta és hazavitte férjét, aki hirtelen megöregedett, megőszült, válla meghajlott. Vörösmartynak mindennél jobban fájt látni a letarolt, kifosztott, meggyalázott Magyarországot, így teljes búskomorságba esett. Ráadásul súlyos beteg is volt, vérkeringési zavarok kínozták.

Laura éveken át ápolta romjaiban heverő férjét, örökös anyagi gondok közepette. Sok türelem, őszinte szeretet és megértés kellett ahhoz, hogy még az utolsó napokban is mosolyával derítse fel a nagybeteg költő lelkét.

1855. november 19-én Csajághy Laura zárta le Vörösmarty Mihály szemeit.