A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. 

A költő azt kéri Laurától, hogy értékelje, becsülje meg azt, ami a rendelkezésére áll, és ne dobja oda hízelgő, csábító, színes ábrándokért, álmokért, amelyek talán sohasem válnak valóra, így végül csak bánatot okoznak.

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen / Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz”: ez elég nehezen lefordítható két sor, de nagyjából úgy lehet értelmezni, hogy a várt, a remélt boldogságod, örömed ellenértékéül csak bánatot kapsz, ha karodat a hízelgő ábrándok felé kitárod, azaz ha az álmaidat választod azok helyett a lehetőségek helyett, amelyeket a valóság itt és most felkínál.

Ezek a lehetőségek a biztosak, ezeknek a választása jelenti a biztonságot, míg az álmok követése kockázatos. Mert lehet, hogy az ábrándozásért a boldogságoddal kell fizetned. Az ábrándoktól boldogságot remélsz, de valójában nem örömet, hanem bánatot veszel rajtuk.

Itt Vörösmarty ellentétbe kerül a romantika szabadságeszményével, hiszen nem arra biztatja a lányt, hogy kövesse a szíve vágyait, hanem arra kéri, hogy fogadja el az általa felkínált szerelmet és ne ábrándozzon más, vonzóbb kilátásokról.

Tehát az elérhető vágyaknak, a megfoghatónak a dicséretét zengi a végtelenbe áradó romantikus képek által. Ne nézzünk túl távolra, ne kergessünk elérhetetlen vágyakat, mert akkor csalódni fogunk. Legyünk mértékletesek, és örüljünk annak, ami megadatott, kis dolgoknak is. Lényegében a túlzásoktól óv, és az arany középutat javasolja.

A befejező nyolc sor a nyitó sorok képéhez tér vissza, amelyben a költő a lány távolba révedő tekintetét idézte elénk:

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.

Tehát itt a vers zárlatában újra felbukkan a verset indító költői toposz, a szemsugár, a tekintet. Az egész verset ez a költői toposz fogja át képileg.

A költő a szeretett lány messzeségbe révedő tekintetéért perlekedik, mivel nem tudja beérni azzal, hogy Laurát a feleségének tudhatja: szívét-lelkét is meg szeretné nyerni.

A zárlatban tehát már a szerelmes versek Balassi óta ismert hagyományát követi Vörösmarty: a szerelmes férfi gyöngéden kér, próbálkozik, hogy a vágyott kedves szívét maga felé hajlítsa.

A zöld ággal visszatérő madár bibliai kép: Isten megbékélésének, a várva várt megenyhülésnek a jelképe, mely az egész világ jobbra fordulásának ígéretét hordozza.

Ez a bizonyos madár Noé galambja, amelyet Noé a vízözönnek a végén engedett ki a bárkából, hogy puhatolja ki, zöldellnek-e már a fák, virágoznak-e már a rétek, mert ha igen, akkor már megtörtént az Istennel való kibékülés, és akkor most már ő, Noé is kiszállhat a bárkából, és kezdheti újra az emberiség történetét.

Az olajág toposza tehát Noé történetét idézi fel, de Vörösmarty itt, kissé módosítva az Ószövetség vízözön-történetét, nem erre teszi a hangsúlyt, hanem a hűségre.

Hiszen elszáll a madár, és azután megtalálja a zöld ágat, amin most már fészket rakhatna, de ő mégis visszajön, hiába csalogatja az egész erdő, az erő összes fája. Laura tekintete is úgy térjen vissza a költőhöz, mint az az elszállt madár, ha meglelte egyszer a zöld ágát.

Az utolsó négy sorban már nemcsak kétszemélyes a történet, hanem másokat, egy baráti társaságot is bekapcsol a költő a versbe (ezt a „közöttünk” szó jelzi):

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Ez a rész már ismét csak Laurának szól, és azt a vágyát fejezi ki Vörösmarty, hogy szerelmese pillantása éltető nap, teremtő erő maradhasson a számára. Tulajdonképpen az egész költemény ezt az egyetlen gondolatot bontja ki gazdagon áradó költői képekkel.

Arra kéri a lányt, térjen vissza ábrándjai világából a valóságba, és legyen jelen a pillanatban: mosolyával, tekintetével derítse jókedvre őt.

Ezek a sorok továbbra is a vízözön esős, párás légköre utáni boldog tisztulást érzékeltetik. A költő arcára felhozott derű, az újból felkelő nap, a vízözön utáni szépségében ragyogó világ Laura képéhez kapcsolódik.

Azt kéri az élete delén levő költő, hogy élete napja, Laura, ragyogja be ezt a delet, és ne egy újabb vízözönt hozzon rá, ne a bánat és a „könyű” (könny) szomorúságát hozza el az életébe.

Ez a csendes kérés, amelyet félig esdekelve, félig szemrehányóan sóhajt el Vörösmarty, szerelmi vallomás is, amely félreérthetetlenül üzeni Laurának: mindenem vagy.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!