Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.

Mit jelent, hogy „életszomját el nem égeté”? A szomjat nem elégetni, hanem eloltani szoktuk. Úgy tűnik, mintha ez képzavar lenne, de nem az. Vörösmarty költői módon összesűrít ebben a mondatban két jelentést.

Mindenki szomjazik a boldogságra, az élet minél teljesebb megélésére. Igen ám, de ha valaki nagyon mohón elégíti ki ezt a szomjúságot („két végén égeti a gyertyát”), akkor ő maga szinte megsemmisül ettől, azaz egy kiégett ember lesz, egy szomjúság, vágy és öröm nélküli ember.

Az életszomját elégető ember tehát az, aki annyira habzsolta az élvezeteket, olyan nagykanállal ette az életet, hogy végül megcsömörlött, kiégett, és már semmiben nem leli örömét.

Az, hogy a gőg, mohó vágy s fény „elvarázsol” valakit, pontosan azt jelenti, hogy elkábítja, elcsábítja, elveszi a józan ítélőképességét.

Ez a négy sor kétféleképpen is értelmezhető. Lehetséges, hogy a költő önmagára gondol, saját magát biztatja vele: kiérdemelte, hogy most boldog legyen, mert egész életében szerény volt, tudott várni és remélni.

De az is lehet, hogy teljesen objektív, általános érvényű bölcselkedésről van szó, amely sem a költőre, sem Laurára nem vonatkozik.

Annyi biztos, hogy a verset indító alaphelyzettől már jó messzire eltávolodott. Ezért egy fordulattal vissza kell térnie hozzá:

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Aztán ismét elvonttá válik:

Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

A térbeli és időbeli egész világ nem lehet a miénk, csak annak egy kis személyes darabja. Az egész világ, a mindenség túl sok, túl nagy tenger nekünk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.

Ebben a négy sorban nagyon vörösmartys szavak, kifejezések, képek vannak, amelyeknek elmosódnak a kontúrjaik: nem megfogható, nem plasztikus, hanem sejtelmes, bizonytalan, imbolygó képek, melyek inkább a képzelethez szólnak, mint az értelemhez.

A lelkünk mélyén érezzük, hogy hogyan lehet egy fény „holt”, a „ködvárak” nyilván az ábrándokat jelentik (légváraknak is szoktuk mondani), a „felrémül” szó pedig azt jelenti, rémülten felriad, de hogy a szív magánya hogyan tud rémülten felriadni a tér és időtenger hullámaitól, az túlvezet a szavak szótári értelmén.

Ez már a költészet saját külön törvényű világa, és annyira szubjektív, titokzatos, irreális, sejtelmes, hogy mindenféle szabad asszociációt megenged.

Vörösmarty feltehetőleg saját érzelmi életének lidérceiről beszél egyébként („holt fény”, „ködvárak”), ezek elől keresett menedéket Laura egyszerű, tiszta lelki derűjében.

Az én értelmezésemben arról van szó, hogy túl sok (tengernyi sok) lenne az embernek egyszerre a múlttal és a jövővel, az emlékeivel és a terveivel, vágyaival is foglalkozni, ezek elvonják a figyelmünket a jelenről. Az elérhetetlen vágyak dédelgetése (holt fény), a légvárak (ködvárak) építése feldúlja az ember lelki nyugalmát (megzavarja a szív magányát), mivel az ilyen álmok sohasem válnak valóra. Ezért is olyan sejtelmes ez a kép, mert a fantázia világába visz.

A költő ezután ismét Laurát szólítja meg egyes szám második személyben:

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

Itt a költő visszatér a verset indító konkrét szituációhoz, és a lányt kérleli, hogy ne a vonzóbb, de távoli, csak képzeletében létező tájakon keresse boldogságát, hanem itt a földön, vele. (A költő jól tudta, hogy a leányálmok világa nem az a birodalom, ahová követni tudná Laurát, és ahol meg tudná hódítani őt.)

„Maradj az élvvel kínáló közelben”, mondja. Itt az „élv” szó ugyanúgy örömöt, boldogságot jelent, mint fentebb a gyönyör és a kéj. Ezzel azt mondja a költő, ne nézz távolabb, ne várd a lehetetlent, ne ábrándozz, hanem élj azzal, amit a jelen, amit a most kínál, itt a közelben. Értékeld azt, ami megadatott, tudj örülni annak, ami a tiéd.

A következő sor tovább magyarázza a jelentést: „S tán szebb, de csalfább távolt ne keress”, azaz ne a vágyaidat kergesd, ne a távolt fürkészd. A távoli, azaz képzeletbeli dolgok, mivel elmosódottak, talán szebbnek tűnnek, de ugyanakkor csalfák is, azaz csalókák, mert a valóság nem olyan, az ilyen vágyak nem realizálhatók.

Ha van miben bíznod, ha van, akit szeress itt a jelenben, akkor ne merülj el az álmaidban, hanem maradj a jelenben, amely szintén kínál örömöket, ha szerényebb örömöket is. Mert az ábrándok, álmok talán vonzóbbak, mint a valós körülményeink, de mivel nem válnak valóra, kielégítetlenül hagynak és felzaklatnak minket.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!